Ide.

Keresgélő keze fölnyúlt megnyírt hajához meg le, valami sima, sikamlós anyagból készült lepedőhöz. Sokkal finomabb volt, mint a durva és örökké birkaszagú gyapjú, amihez otthon szokott; ez inkább meleg, száraz jégnek érződött.

Sietve kipattant az ágyból, és körülnézett a szobában.

A helyiség mindenek előtt nagy volt, nagyobb, mint otthon az egész ház, és száraz, száraz, mint az ódon sírok ősi sivatagok homokjába temetve. A levegőnek olyan íze volt, mint amit órákig főztek, majd hagyták lehűlni. A lába alatti szőnyeg elég vastag volt ahhoz, hogy egy egész törzsnyi pigmeus elrejtőzhessen benne, és elektromosan sercegett, amikor végiglépdelt rajta. És mindent bíbor meg fekete árnyalatokban kreáltak meg.

Lepillogott saját testére, egy hosszú, fehér hálóinget viselt. Ruhái takarosan összehajtogatva hevertek egy, az ágy melletti széken; a széket, kénytelen volt észrevenni, finoman faragott csontok és koponya minta borította.

Mort leült az ágy szélére, öltözködni kezdett, elméje száguldott.

Kinyitotta a nehéz tölgyfa ajtót, s furamód csalódottnak érezte magát, amikor az nem nyikorgott vészjóslóan.

Kinn egy csupasz, lambériázott folyosót látott, nagy, sárga gyertyákkal a távolabbi falon elhelyezett gyertyatartókban. Mort kióvakodott, s oldalazva sompolygott a padlódeszkákon, míg odaért egy lépcsőhöz. Sikeresen megbirkózott vele anélkül, hogy bármi rémes történt volna vele, s egy olyan helyiségbe érkezett, ami előcsarnoknak látszott, telis-teli ajtókkal. Itt számos gyászos drapéria volt látható, meg minden órák öregapja, olyan ketyegéssel, mint egy hegység szívverése. Mellette egy esernyőtartó állt.

Benne egy kaszával.

Mort körbenézett az ajtókra. Fontosnak tűntek. Boltívüket a már ismerős csontmotívumos faragás borította. Odament, hogy megpróbálkozzék a legközelebbivel, amikor egy hang a háta mögött megszólalt.

— Tilos oda bemenned, fiú!