— Hogyan szerzi azokat az ércpénzeket? — érdeklődött Mort.

— PÁROSÁVAL.

Egy egész éjjel nyitva tartó borbély a városi ifjak köreiben legutolsó divatnak számító frizurára nyírta meg Mort haját, míg a Halál megpihent a mellette lévő széken, magában dudorászva. Legnagyobb ámulatára derűs volt a kedve.

Mi több, kis idő elteltével hátralökte csuklyáját, s fölpillantott a borbélyinasra, aki egy törülközőt kötött a nyakába azon a látninem-akaró, hipnotizált módon, amit Mort már kezdett fölismerni.

— EGY CSEPP PACSULI LESZ MEG EGY FÉNYEZÉS, JÓEMBER — mondta a Halál.

Egy idősödő varázsló, akinek szakállát igazították a másik oldalon, megmerevedett, amikor meghallotta ezt a komor, ólomsúlyú tónust, s hirtelen odafordult. Miután a Halál felé fordult — roppant lassan a maximális hatás kedvéért —, s megajándékozta egy vigyorral, a varázsló elsápadt, s elmormolt néhány védelmező ráolvasást.

Pár perccel később Mort, aki eléggé elfogódottnak érezte magát, és a füle is fázott, már az istálló felé tartott, ahol a Halál a lovát hagyta. Megpróbálkozott egy kis kísérleti fesztelen modorral; úgy vélte, új öltözéke s hajviselete majdhogynem megköveteli ezt. De nem igazán jött össze neki.

Mort fölébredt.

A plafonra bámulva feküdt, míg emlékezete gyors visszatekerést hajtott végre, s az előző nap eseményei, mint parányi jégkockák, kikristályosodtak fejében.

Kizárt dolog, hogy találkozott a Halállal. Kizárt dolog, hogy együtt étkezett egy csontvázzal, akinek ragyogó kék a szeme. Csak egy bizarr álom, annak kellett lennie. Kizárt dolog, hogy pótülésen lovagolt egy hatalmas, fehér mén hátán, ami könnyedén fölvágtatott az égre, és elnyargalt a…

…hová?

A válasz az adóbehajtás abszolút elkerülhetetlenségével áramlott elméjébe.