Nézzétek…

Ez az űr. Néha a legvégső határnak nevezik.

(Kivéve, hogy persze nem lehetséges legvégső határ, mert akkor nem lenne semmi, amihez képest határ lehetne, de ami a határokat illeti, határozottan utolsó előtti…)

És a csillagok áramlata előtt nebula függ, hatalmas és fekete, egy vörös óriás föl-fölvillan, akár az istenek tébolya…

Aztán a fölvillanásokról kiderül, hogy egy irdatlan szem csillanásai, amit hunyorgó szemhéj takar el időről-időre, majd megmoccan a sötétség úszólába, és Nagy A’Tuin, a csillagteknőc tovaúszik a semmin át. A hátán négy gigászi elefánt. Azok vállán, vízzel koszorúzva, apró, keringő napocskája alatt csillogva, a fagyos Tengelyét körbevevő hegységek körül fenségesen forogva nyugszik a Korongvilág, világ és világok tükröződése.

Csaknem valótlan.

A valóság nem digitális, vagy ki- vagy bekapcsolt állapot, hanem analóg. Valami lépcsőzetes. Más szóval a valóság tulajdonság, aminek a dolgok pont ugyanúgy vannak birtokában, mint mondjuk a súlynak. Például bizonyos emberek valóságosabbak, minta többiek. Becslések szerint csak körülbelül ötszáz valóságos ember van bármely adott bolygón, és ez az oka, amiért folyton és váratlanul összefutnak egymással.

A Korongvilág annyira valótlan, amennyire ez lehetséges mialatt még épp csak elég valóságos a létezéshez.

És épp csak elég valóságos ahhoz is, hogy nagy bajban legyen.

Ankh-Morporktól körülbelül harminc mérföldnyire forgásiránt hullámtörés morajlott a szélfútta, tengeri füvet lengető, homokdűne-takarta földnyelvnél, ahol a Körkörös-tenger összeér a Perem-óceánnal.

Maga a domb már mérföldekről látszott. Nem volt nagyon magas, ám úgy hevert a dűnék közt, mint egy fölfordított bárka vagy roppant peches bálna, és bozót borította. Ha csak tehette itt soha sem esett az eső. Noha körülötte a dűnék a szél szobrászkodásának alkotásai voltak, az alacsony dombtető örökös harsány szélcsöndbe burkolózott.