Semmi sem változott itt évszázadok óta, csak a homok.

Mostanáig.

A partra mosott fából kezdetleges kunyhót építettek a tengerpart elnyúló hajlatán, bár az „építették” szóval leírni sérti a történelem összes kezdetleges kunyhóépítőjének becsületét; ha hagyták volna, hogy a tenger egyszerűen fölhalmozza az uszadékfát, lehet, hogy jobb munkát végez.

És benne egy öregember épp most halt meg.

— Ó! — mondta. Kinyitotta a szemét, és szemügyre vette a kunyhó belsejét. Az utolsó tíz évben nem látta kristálytisztán.

Aztán lelendítette, ha nem is a lábát, legalábbis a lába emlékezetét a tengeri haraszttal tömött szalmazsákról és fölállt. Aztán kiment a gyémántragyogású délelőttbe. Érdeklődéssel látta, hogy — noha halott — még mindig szertartásos talárjának kísérteties hasonmását viseli — ugyan piszkos és kopott, ám még mindig föl lehet ismerni, hogy eredetileg sötétvörös plüss volt, aranysujtásokkal. Vagy a ruháid is meghalnak veled együtt, vagy talán csak a szokás hatalmának engedelmeskedve öltözöl szellemileg.

Szintén a megszokás vezette lépteit a kunyhó melletti uszadékfa-rakáshoz. De amikor megpróbált néhány gallyat fölszedni, a keze átsiklott rajtuk.

Káromkodott.

És ekkor történt, hogy észrevette a víz szélén álldogáló és a tengert bámuló alakot, aki egy kaszára támaszkodott. Az illető fekete köntöse csapkodott a szélben.

Bicegve elindult felé, eszébe jutott, hogy halott, és elkezdett nagyokat lépni. Már évtizedek óta nem tudott rendesen lépkedni, de elképesztő, hogy milyen könnyű ezt az egészet újra fölidézni.

Mielőtt megtette volna az út felét a sötét alakig, az megszólította.