A Kincstárnoknak némi idejébe telt, míg világosan elmagyarázta az ügyet, s aztán az Arkrektor így szólt: — Szóval akkor azt mondja nekem, hogy ezt a fickót varázslat változtatta majommá?

— Igen, egy baleset a Könyvtárban. Varázsrobbanás. Egyik percben még ember, a következőben orángután. És nem szabad majomnak neveznie, Magiszter. Ő valójában antropoid.

— Ugyanaz az átkozott család, nemde?

— Úgy néz ki, hogy nem. Ő nagyon, ööö, agresszív lesz, ha majomnak nevezik.

— Nem mutogatja a fenekét az embereknek, ugye?

A Kincstárnok behunyta szemét és megborzongott.

— Nem, Magiszter. Amire gondol, az a gibbon.

— Á! — Az Arkrektor fontolóra vette ezt. — Akkor azok közül nem dolgozik itt egy se?

— Nem, Magiszter. Csak a Könyvtáros, Magiszter.

— Ezt nem tűrhetem el. Érti, nem tűrhetem el. Nem tűrhetem, hogy nagydarab, szőrös izék cammogjanak szerte az egyetemen — szögezte le az Arkrektor. — Szabaduljon meg tőle!

— Jóságos ég, még mit nem! Ő a legjobb Könyvtáros, aki valaha az egyetemen dolgozott. És rettentően megéri a pénzét.

— Miért? Mit fizetünk neki?

— Lyukas mogyorót — vágta rá a Kincstárnok. — Ráadásul ő az egyetlen, aki tudja, hogyan működik valójában a Könyvtár.

— Akkor változtassa vissza! Nem férfiembernek való élet majomnak lenni.

— Emberszabású, Arkrektor. És sajnos, úgy tűnik, hogy ő előnyben részesíti a dolgot.

— Honnan tudja? — firtatta gyanakvóan az Arkrektor. — Tud beszélni?

A Kincstárnok tétovázott. Mindig ez a gond a Könyvtárossal. Mindenki annyira megszokta már, hogy nehéz visszaemlékezni arra az időre, amikor a Könyvtárat nem egy elsárgult fogú, három férfival fölérő erejű emberszabású irányította. Ha az abnormális elég sokáig folytatódik, előbb-utóbb az lesz a normális. Csak hát amikor nekifogsz elmagyarázni egy kívülállónak, nagyon furán hangzik. Idegesen köhécselt.