Kihúzta kalapját az ősi asztalosmunkára krétázott céltáblából.

— Nem történt baj — jelentette ki. Nincs az a hang, amely ennyire nyugodtan csendülhet iszonyú erőfeszítés nélkül. — A lyukat alig lehet látni. Miért, ööö, lődöz az ajtóra, Magiszter?

— Használja az eszét, ember! Odakint sötét van és a falakat kőből építették. Nem várja tőlem, hogy az átkozott falakra lőjek, ugye?

— Á! — szólt a Kincstárnok. — Az ajtó, tudja, ööö, ötszáz éves — tette hozzá finoman árnyalt szemrehányással.

— Úgy is néz ki — felelte az Arkrektor nyersen. — Átkozott nagy fekete vacak. Amire itt szükség van, ember, az sokkal kevesebb kő meg fa és egy kicsivel több vidámság. Tudja, néhány vadászjelenetet ábrázoló metszet. Meg egy-két dísz.

— Azonnal gondoskodni fogok róla — hazudta zökkenőmentesen a Kincstárnok. Eszébe jutott a köteg papír a hóna alatt. — Közben, Magiszter, esetleg nem lenne ellenére…

— Rendben — mondta az Arkrektor fejébe nyomva csúcsos kalapját. — Derék ember. Na most, van egy beteg sárkány, aminek gondját kell viselnem. A kis ördögfajzat napok óta hozzá se nyúl a kátrányához.

— Az Ön aláírása egyik-másik… — mormolta sietve a Kincstárnok.

— Nem vagyok hajlandó ezzel bíbelődni — jelentette ki az Arkrektor, elhessegetve kollégáját. — Már így is túl sok átkozott papír van itt. És… — átnézett a Kincstárnokon, mintha épp most jutott volna eszébe valami.

— Fura dolgot láttam ma reggel — közölte. — Láttam egy majmot a belső udvaron. Határtalan szemtelenség.

— Ó, igen — válaszolta derűsen a Kincstárnok. — Az a Könyvtáros lehetett.

— Övé az a háziállat, mi?

— Nem, félreértetett, félreértett, Arkrektor — felelte vidoran a Kincstárnok. — Az a Könyvtáros.

Az Arkrektor rámeredt.

A Kincstárnok mosolya kezdett megüvegesedni.

— A Könyvtáros majom?