Egy este a huszadik század közepi New Yorkban Manse Everard belebújt elnyűtt, kényelmes háziruhájába, és kevert magának egy italt. Megszólalt a csengő. Everard káromkodott. Fárasztó napokat élt át, és most nem akart semmilyen társaságot Dr. Watson elveszett elbeszélésein kívül.

Nos, talán le lehet rázni az alkalmatlankodót. Átcsoszogott a szobán és ellenséges arccal kitárta az ajtót.

— Hello — mondta hidegen.

Aztán egyszerre mintha valami korai űrhajó fedélzetén találta volna magát, amiben éppen súlytalanság uralkodik: lebegve és tehetetlenül állt a csillagragyogásban.

— Ó — mondta — nem tudtam… Gyere be.

Cynthia Denison egy pillanatig még állt, és átnézett a férfi válla fölött a mini-bár felé. Everard két lándzsát és egy lószőrforgós bronzkori akháj sisakot akasztott oda. Sötéten csillogtak, és hihetetlenül gyönyörűek voltak. A nő próbált határozottan megszólalni, de nem sok sikerrel.

— Ihatnék valamit, Manse? Ha lehet, most rögtön.

— Hogyne — csukta be a száját Everard, és lesegítette a nő kabátját. Amaz becsukta az ajtót, és letelepedett egy modern svéd kanapéra, ami éppoly letisztult és funkcionális volt, mint a homéroszi fegyverek. Beletúrt a retiküljébe, és cigarettát vett elő. Egy ideig nem nézett a férfire, az se őrá.

— Még mindig Bailey's-t iszol jéggel? — kérdezte Everard. Szavai mintha nagyon messziről hallatszottak volna, és esetlennek érezte magát az üvegek és poharak közt, mintha az Időőrjárat nem képezte volna ki.

— Igen — mondta a nő. — Hát így emlékszel? — Öngyújtója furcsán hangosan csattant.

— Csak néhány hónapja volt — mondta Everard, mert jobb nem jutott eszébe.

— Entrópikus idő. Szabályos, babrálatlan, huszonnégy órás napokból álló idő — Kifújt egy füstfelleget, azt bámulta. — Számomra nem sokkal több ennél. Majdnem megszakítás nélkül benne vagyok az esküvőm óta. Csak nyolc és fél hónap telt el az én saját biológiai időmből azóta, hogy én és Keith… De neked mennyi volt ez, Manse? Hány évet, hány különböző kort jártál végig, amióta Keith legjobb embere vagy?