A nőnek mindig is meglehetősen magas és vékony hangja volt. Ez volt az egyetlen hiba, amit Everard valaha is fel tudott fedezni a nőben, hacsak nem számítja alacsonyságát — alig százötven centi. Sosem volt valami kifejező a hangja. De Everard kihallotta belőle a néma sikolyt.

A kezébe nyomta az italt.

— Fenékig — adta ki az utasítást. — Mindet. — A nő engedelmeskedett. Everard újra töltött neki, aztán felhajtotta saját whiskyjét szódával. Aztán odahúzott egy széket, pipát és dohányt szedett elő molyette kabátjának zsebéből. A keze még remegett, de olyan kevéssé, hogy a nő nem vehette észre. Bölcsen tette a nő, hogy nem rukkolt ki azonnal a hírrel: mindkettőjüknek szüksége volt egy kis időre, hogy összeszedjék magukat.

Everard most már egyenesen rá mert nézni. A nő mit sem változott. Alakja szinte tökéletes volt a maga finom módján, ezt a fekete ruha csak még jobban kiemelte. Napszíttasra szőkített haja a vállára omlott, hatalmas kék szemei voltak, szépen ívelt szemöldöke, az ajkai egy kissé mindig szétváltak. Nem volt rajta elég smink ahhoz, hogy Everard biztosra vehesse, sírt-e mostanában. De úgy tűnt, eléggé közel áll hozzá.

Everardot hirtelen nagyon lekötötte a pipája megtömése.

— Oké, Cyn — mondta. — Mi a hézag?

A nő megborzongott. Végül kibökte:

— Keith. Eltűnt.

— Huh — egyenesedett fel ültében Everard. — Küldetésben?

— Igen. Hol másutt? Az ősi Iránban. Odament, és nem tért vissza. Ennek már egy hete. — Letette poharát a kanapé karfájára, és összefonta az ujjait. — Persze az Őrjárat kereste. Csak ma tudtam meg az eredményt. Nem találják. Még azt sem tudják, mi történhetett vele.