— Üdvözöllek, uram, a nap süssön fényesen rád. — A hipnózis alatt egy órában elsajátított perzsa nyelv folyékonyan pergett ajkáról. — Egy nagy ember vendégszeretetét keresem, aki meghallgatná külországi utazásaim szerény történeteit.

— Számosak legyenek napjaid — felelte az őr. Everard emlékezett rá, hogy nem szabad baksist ajánlania. Kürosz saját klánjainak perzsái büszke és kemény emberek voltak, vadászok, pásztorok és harcosok. Mind azzal a méltóságteljes udvariassággal beszéltek, ami az egész történelem folyamán jellemző volt népükre. — Krőzust, a lüdöt szolgálom, a Nagy Király alattvalóját. Ő nem fogja megtagadni fedelét tőled…

— Athéni Meandertől — segítette ki Everard. Ez olyan álnév volt, ami megmagyarázta erős csontozatát, világos bőrét és rövid haját. Még így is kénytelen volt ál-Van Dyke szakállt biggyeszteni az állára. Nem Hérodotosz volt az első görög világutazó, úgyhogy egy athéni sem lehet kínosan furcsa. Ugyanakkor fél évszázaddal Marathon előtt az európaiak még mindig elég különlegességnek számítottak ahhoz, hogy érdeklődést keltsenek.

Odahívtak egy rabszolgát, aki szólt a háznagynak, aki újabb rabszolgát küldött, hogy beinvitálja az idegent a kapun. A belső kert épp olyan hűvös és zöld volt, mint Everard remélte. Nem tartott attól, hogy ebben a házban bármit is ellopnának a holmijából, az étel s ital jó lesz, és Krőzus maga valószínűleg hosszasan fogja kérdezgetni a vendéget. Szerencséd van, haver, gondolta magában Everard, elfogadta a felajánlott forró fürdőt, illatos olajokat, tiszta ruhát, a szobájába hozott bort s ételt, az ágyat és a kellemes kilátást. Csak egy szivar hiányzott neki.

Már persze az elérhető dolgok közül.

Ha Keith visszafordíthatatlanul meghalt…

— A pokolba — motyogta Everard. — Erre ne is gondolj.