Everard is felállt, a nő a karjaiba hanyatlott, ő pedig hagyta, hadd tombolja ki magát. Sosem gondolta volna, hogy ilyen rosszul fogja érinteni a dolog. Már szinte alig gondolt a nőre, talán csak napjában nyolc-tízszer, de Cynthia most itt van, ő pedig kezdheti elölről a felejtés kínos munkáját.

— Nem tudnak lokálisan visszamenni? — kérlelte. — Nem tud valaki visszaugrani egy héttel ezelőttre, hogy megmondja neki: ne menjen el? Olyan nagy kérés ez? Milyen szörnyeteg hozta a törvényt, ami ezt megtiltja?

— Hétköznapi emberek hozták — mondta Everard. — Ha egyszer elkezdünk visszanyúlkálni a személyes múltunkba, hamarosan úgy összekavarodnánk, hogy mind megszűnnénk létezni.

— De egy millió évben egyszer vagy kétszer kell lennie kivételnek!

Everard nem felelt. Tudta, hogy ez így van. És azt is tudta, hogy Keith Denison esete nem tartozna ezek közé. Az Őrjárat nem szentek gyülekezete volt, de a személyzet a saját érdekében nem merte megszegni a törvényét. Úgy fogadták a veszteséget, mint bármelyik hadsereg, és áldomást ittak a halottért, de nem mentek vissza az időben, hogy még élve újra lássák. Cynthia otthagyta, visszatért a poharához, és ledöntötte a tartalmát. Ivás közben sárga tincsei végigsöpörtek az arcán.

— Ne haragudj — mondta. Elővett egy zsebkendőt és megtörölgette a szemét. — Nem akartam jelenetet rendezni.

— Semmi baj.

A nő a padlóra szegezte a tekintetét.

— Megpróbálhatnál segíteni Keith-en. Az átlagos ügynökök feladták, de te még megpróbálhatod.

Olyan kérés volt ez, ami ellen nem volt fellebbezés.

— Megtehetném — mondta Everard — De valószínűleg nem járnék sikerrel. A meglévő feljegyzések azt mutatják, hogy ha próbáltam is, kudarcot vallottam. A téridő bármilyen megváltoztatását pedig nem nézik jó szemmel, még az ilyen apró eseteknél sem.