A kikötő felett úgy szürkéllett az ég, mint a televízió képernyője műsorszünet idején.

— Ne higgyétek, hogy ilyesmin élek — hallotta Case, ahogy átfurakodott a Chat ajtaját körülvevő tömegen. — Csak engem is elkapott ez a szörnyű, járványos droghiány!

A hang és a tréfa egyaránt Túlparti beszélőre vallott; a Chatsubót jobbára hivatásos hontalanok látogatták, s a japán szót gyakorta hetekre száműzték a bárból.

Ratz a pult mögött tett-vett, műkarja egyhangúan rezgett, ahogy egy tálcarakományra való, pohárba csapolt kirint töltögetett. Észrevette Case-t és elmosolyodott, kivillantva fogsorát, a kelet-európai acél és barna szuvasodás e szövedékét. Case a bárpultnál telepedett le, Lonny Zone egyik valószínűtlenül napbarnított kurvája, és egy makulátlan egyenruhájú afrikai tengerész között, akinek arcát törzsi díszhegek gonddal kimunkált sorai barázdálták.

— Wage ma kora reggel itt járt, két apróddal — mondta Ratz, ép kezével egy teli korsót tolva át a pulton. — Netán valami dolga van magával, Case?

Case vállat vont. A jobbján ülő lány felvihogott, és oldalba bökte.

A csapos mosolya kiszélesedett; legendásan csúf ember volt. A bárki számára hozzáférhető szépség korában az effajta nélkülözés már-már felvágásnak tűnt. A régimódi műkar feldunnyogott, ahogy gazdája egy újabb korsó után nyújtotta; orosz katonai protézis volt, hétfunkciós, erővisszacsatolásos manipulátor, piszkosrózsaszín műanyaggal borítva.

— Maga túlzottan művész, Herr Case! — Ratz röffenése a nevetését helyettesítette. Rózsaszín körmével megvakarta fehér trikós pocakját. — Mókás kis mesterség mókás kis művésze.

— Aha — felelt Case és belekortyolt a sörébe. — Valakinek muszáj itt mókásnak lennie, de kibaszott biztos, hogy nem magának.