— Láttad Wage-t ma éjjel, Lonny?

Zone megszokott higgadtságával nézett vissza rá. Megrázta a fejét.

— Biztosan nem, haver?

— Talán a Nambanon. Úgy két órája.

— Voltak vele apródok? Az egyik vékony, sötét hajú, esetleg fekete dzsekiben?

— Nem — bökte ki végül Zone, míg sima homlokán ráncok jelezték, milyen nagy erőfeszítésbe kerül, hogy ennyire semmitmondó részletet idézzen fel. — Nagy fiúk voltak. Átoltott izmúak. — Zone szemében alig látszott a fehérje és az írisz; félig csukott szemhéjai alatt kitágult és hatalmas pupillák sötétlettek. Hosszú ideig Case arcát fürkészte, majd lejjebb siklott a pillantása. Meglátta az acélkorbács dudorát. Kobra — állapította meg és felhúzta a szemöldökét. — Haza akarsz vágni valakit?

— Viszlát, Lonny! — Case elhagyta a bárt.

A kullancs ismét rátapadt. Biztos volt benne. Mámorító érzés töltötte el, az oktagonok és az adrenalin hatásába valami más is vegyült. Élvezed a dolgot — gondolta —, nem vagy normális.

Ugyanis ez az egész valahogy furcsán és nagyon távolról, de a mátrixakciókra hasonlított. Csak robbanj le eléggé, kerülj egy kétségbeejtő, de furamód szeszélyes kutyaszorítóba, és Ninseit máris egy adatmezőnek láthatod; pont úgy, ahogy Case-nek a mátrixról egyszer a sejtjelleg-felismerő fehérjeláncolatok jutottak eszébe. S rögtön belevetheted magad egy szédült kavargásba, nyakig merülve, de mégis kívül maradva — s körötted mindenütt az üzlet, az információcsere, az eleven adatok tánca a feketepiac útvesztőiben…