Miközben írtam e történeteket, elmém bejárta az éveket és az évszázadokat anélkül, hogy a dolgok kizökkentek volna a rendes kerékvágásból, emellett próbáltam minél kisebbre csökkenteni az esetleges ellentmondások és változtatások számát. Úgy tűnik, módszeresebbé váltam, mert Óceánföld leírását azon emberek történetéből állítottam össze, akikről szereztem valamennyi ismeretet. Ennek ugyanaz a szerepe, mint az első nagy térképnek, amit a Szigetvilágról és a Peremvidékekről rajzoltam, amikor harminc évvel ezelőtt dolgozni kezdtem A Szigetvilág varázslóján: tudnom kellett, hogy mi hol van, és hogyan lehet eljutni innen oda — mind időben, mind térben.
Akárcsak a képzelt birodalmak térképei, úgy ez a fajta fiktív tényleírás is érdekli az olvasók egy részét, ezért a történetek végén mellékeltem. Emellett földrajzi térképet is kerítettem, közben örömmel fedeztem fel újra a régi anyagokat, és Enyhely levéltárában ráleltem egy igen öreg tantérképre.
Mióta először írtam Óceánföld szigeteiről, azóta természetesen megváltoztam, ahogy megváltoztak mindazok az emberek is, akik olvasták ezeket a könyveket. Minden idő a változás ideje, de a mi változásunk nagy és gyors morális és mentális átalakulás. Az archetípusok mérföldkövekké válnak, az egyszerű dolgok bonyolultak lesznek, a káosz kifinomult, és amit mindenki igaznak hisz, arról kiderül, hogy csupán néhány ember gondolata.
Ez zavaró. Mulandó és az elektronika bűvös villódzása által keltett minden örömünk ellenére, a változatlanra is vágyakozunk. Ezért leljük a régi történetekben kedvünket. Arthur végtelen időkig álmodik Avalonról. Bilbó bármikor elmehet oda és vissza, és szeretett Megyéje mindig ismerős lesz. Don Quijote örökké szélmalmokkal akar majd harcolni… Így hát az emberek a fantázia birodalmai felé fordulnak állandóságért, ősi igazságokért, a soha nem változó, hétköznapi dolgokért.