Hívhatják őket Palotaőrségnek, Városi Milíciának, vagy Járőrnek. Akármi legyen is az elnevezésük, rendeltetésük bármely hősies fantasy műben ugyanaz: körülbelül a Harmadik Fejezet táján (vagy amikor úgy tíz perce megy már a film) berontanak a szobába, egyesével rátámadnak a hősre, és lemészárolják őket. Soha senki nem kérdezi meg tőlük, hogy akarják-e.

Ezt a könyvet ezeknek a derék fickóknak ajánlom.

Valamint Mike Hanisonnak, Mary Gentle-nek, Neil Gaimannek és az összes többieknek, akik támogatták és kinevették a K-tér fogalmát; nagy kár, hogy sosem használtuk a Puha Fedelű Schrödiger Könyvet…

Ez az a hely, ahová a sárkányok elmentek.

Itt hevernek…

Nem holtan. Nem álomban. Nem várakozva, mert a várakozás reményt sejtet. Esetleg a szó, amit keresünk, az a…

…szunnyadóban.

És bár az általuk elfoglalt tér nem olyan, mint a normális tér, azért szorosan összezsúfolódnak. Nincs olyan négyzethüvelyk, amit ne töltene be egy karom, egy mancs, egy pikkely, egy farok vége, ezért az összbenyomás olyan, mint azoké a trükkös rajzoké, és a szemgolyód végül rádöbben, hogy az egyes sárkányok közti tér valójában egy másik sárkány.

Esetleg emlékeztethetnek téged egy doboz szardíniára, már ha azt gondolod, hogy a szardíniák óriásiak és pikkelyesek és büszkék és önteltek.

És, föltehetőleg, valahol akad egy konzervnyitó.

Egy teljesen más térben, Ankh-Morporkban, a városok legvénebbikében és legnagyobbikában és legmocskosabbikában, épp kora reggel volt. Gyéren szemerkélt a szürke égből, központozva a folyó felől érkező s az utcákon kígyózó ködöt. Különböző fajta patkányok jártak el éjszakai ügyeikben. Az éjjel nedves leple alatt orgyilkosok orgyilkoltak, tolvajok tolvajkodtak, ledérek lopkodtak a tolongásban, és így tovább.