— De a te családodban nem folyik királyi vér, Reterátbúvár Testvér — mutatta ki az érvelés hibáját Vakoló Testvér.

— Lehet, hogy igen — duzzogta Reterátbúvár Testvér.

— Na jó — mondta Őrtorony Testvér vonakodva. — Végül is méltányos. Ám a lényeges pillanatban, tudod, az igazi királyok hátralebbentik palástjuk és aszongyák „Ím!” és az ő jellemző királyiasságuk átragyog.

— Pontosan hogyan? — firtatta Portás Testvér.

— …lehet nekünk királyi vérünk — motyogta Reterátbúvár Testvér. — Nincs ahhoz joga senkinek se, hogy aszongya, nekem nem lehet királyi v…

— Nézd, csak átragyog, oké? Az ember rögtön tudhassa, amikor meglátja.

— De előtte még meg kell mentsék a királyságot — szögezte le Vakoló Testvér.

— Ó, hát persze — értett egyet Őrtorony Testvér. — Az a fő dolog, az bizony.

— Na, és mitől?

— …ugyanannyi jogom van, mint bárkinek, hogy lehessen nekem királyi vérem…

— A Patríciustól? — sugallta Portás Testvér.

Őrtorony Testvér, váratlanul a királyi fenségek szokásainak szaktekintélyeként, megrázta a fejét.

— Nem t’om, hogy a Patrícius fenyegetés-e, valójában — mondta. — Mint olyan, nem mondhatni tipikus zsarnoknak. Nem olyan rossz, mint némelyik másik, akik uralkodtak itt. Úgy értem, igazából ő nem nyom el.

— Engem állandóan elnyomnak — szögezte le Portás Testvér. — Kricsli mester, akinél dolgozok, reggel, délbe’, este elnyom, kiabál velem, meg minden. És a nőszemély a zöldségboltba’, hát ő egyfolytában elnyom engemet.

— Úgy van! — helyeselt Vakoló Testvér. — A háziuram valami szörnyen elnyom engem. Dörömböl az ajtón és folyton a lakbért követeli, amivel állítólag tartozok, ami tiszta hazugság. És a szomszédaim egész éjjel elnyomnak. Mondtam nekik, egész nap dolgozok, az embernek kell valamikor egy kis idő, hogy megtanuljon tubán játszani. Ez aztán az elnyomás, pontosan az. Ha én nem nyögök elnyomók sarka alatt, akkor senki se.