— Hát, ha így vesszük… — szólalt meg Őrtorony Testvér vontatottan —, szerintem a sógorom egész idő alatt elnyom engem azzal, hogy van neki az az új lova meg bricskája, amit fogott és megvett. Nekem bezzeg nincs. Úgy értem, hol ebben az igazság? Fogadok, hogy egy király nem hagyná, hogy az ilyen elnyomás folytatódjon, az embereket elnyomja a feleségük azzal, hogy miért nincs nekünk is egy új kocsink, mint a mi Rudinknak, meg ilyesmikkel.

A Legfőbb Nagymester kissé szédelegve hallgatta mindezt. Olyan volt, mintha tudott volna a lavinákhoz hasonló dolgok létezéséről, de még csak álmában se gondolta volna, hogy ha egy apró hógolyót ejt a hegy tetejére, az ilyen döbbenetes eredményhez vezet. Szinte egyáltalán nem is kell majd őket noszogassa.

— Fogadok, hogy egy királynak lenne mit mondania a háziurakról — jelentette ki Vakoló Testvér.

— És törvényen kívülre helyezné azokat, akiknek hivalkodó kocsija van — tódította Őrtorony Testvér. — Valószínűleg amúgy is lopott pénzen vették, énszerintem.

— Azt hiszem — szólt a Legfőbb Nagymester, kissé megcsavarva a dolgot —, hogy egy bölcs király csak azokat helyezné törvényen kívülre, akik, azt mondhatni, nem méltóak a hivalkodó kocsira.

A társalgásban elmélkedő csönd támadt, ahogy az összegyűlt Hittestvérek gondolatban fölosztották a világegyetemet méltóakra és nem méltóakra, s elhelyezték magukat a helyes oldalon.

— Az éppenséggel méltányos lenne — ismerte el lassacskán Őrtorony Testvér. — De igazából Vakoló Testvérnek igaza van. Nem tudom elképzelni, hogy egy sarjú kinyilváníccsa végzetét csak azért, mert Portás Testvér azt hiszi, hogy a nőszemély a zöldségboltban fura pillantásokat vet rá. Nem akartalak megbántani.