Az ezt követő csönd a lélegzet-visszafojtott várakozás ritka jellegével rendelkezett, ugyanis az összegyűltek arra vártak, hogy lássák, most mi fog történni.

Charley gondosan letette a poharat, amelynek maszatfoltjait ragyogó fényesre dörgölte, s lenézett Nobbyra.

Nobby arra törekedett, hogy azt színlelje, teljesen egyedül van, s semmiféle kapcsolatban nem áll bárki olyannal, aki esetleg mellette tartózkodik, s véletlenül pont ugyanolyan uniformist visel.

— Hogy értette azt, hogy Törvényszéki Bírák? — faggatta Charley Nobbyt — Nincsenek is Törvényszéki Bírák.

Nobby rémülten vonogatta a vállát.

— Új fiú, mi? — kérdezte Charley.

— Ne csináljon gondot belőle! — javasolta Murok.

— Semmi bajom nincs veled, remélem, tudod — jelentette ki Charley Nobbynak. — Viszont van az a hogyhíjják. Valamelyik éjjel volt itt az a varázsló, az beszélt róla. Afféle görbe oktatóeszköz, tudod? — Láthatólag elgondolkodott egy pillanatra. — Tudásszintmérő grafikon. Az volt az. Egy tudásszintmérő grafikon. Detritus, vonszold ide egy pillanatra azt a nagy, sziklás segged!

Általában ez az az időpont a Megfoltozott Dobban, amikor valaki elhajítja a poharát. És, valójában, pontosan ez is történt.

Kadar kapitány végigrohant a Rövid utcán — a leghosszabb a városban, ami dióhéjban bemutatja a híres, kifinomult morporki humorérzéket —, Kolon főtörzsőrmester mögötte loholt és tiltakozott.

Nobby a Dob előtt állt, egyik lábáról a másikra ugrándozva. Veszély idején volt valami módszere arra, hogy egyik helyről a másikra mozduljon a látszat szerint anélkül, hogy áthaladna a köztes téren, ami megszégyeníthetné bármelyik közönséges anyagmozgató-szalagot.