— Odabe’ verekszik! — dadogta, megragadva a kapitány karját.

— Teljesen egyedül? — kérdezte a kapitány.

— Dehogy, az egész kocsmával! — kiáltotta Nobby, egyik lábáról a másikra szökdécselve.

— Ó!

A lelkiismeret azt mondta: Hárman vagytok. A fiú ugyanazt az egyenruhát viseli. Az embereid egyike. Emlékezz szegény öreg Csankra!

Agya egy másik része, a gyűlölt, megvetett rész, ami azonban képessé tette az elmúlt tíz év túlélését csendőrléte dacára, így szólt: Gorombaság beavatkozni. Kivárjuk, míg befejezi, aztán megkérdezzük, nem kér-e egy kis segítséget. Ráadásul, az Őrség be nem avatkozási politikát folytat, ha verekedésről van szó. Sokkal egyszerűbb utána bemenni és letartóztatni a földön fekvőket.

Csörömpölés hallatszott, amikor egy közeli ablak kirobbant és elhelyezett egy alélt verekedőt az utca szemközti oldalán.

— Azt hiszem — mondta megfontoltan a kapitány —, hogy jobb, ha azonnal akcióba lépünk.

— Helyes — értett egyet Kolon főtörzs —, az ember akár meg is sérülhet, ha itt ácsorog.

Óvatosan egy kicsit arrébb oldalogtak az utcán, ahol a szilánkokra hasadó fa és összezúzódó üveg lármája már nem volt annyira süketítő, s gondosan nem néztek egymás szemébe. A kocsmából időnként sikoltás hallatszott, és hébe-hóba egy rejtélyes zengő hang, mintha valaki térddel rúgna egy gongba.

A kényelmetlenül feszengő csönd tócsájában álltak.

— Kivette már az idei szabadságát, főtörzsőrmester? — kérdezte végül Kadar, előre-hátra billegve sarkán.

— ’Genisuram. Elküldtem az asszonyt Chirmbe múlt hónapba’, uram, hogy meglátogassa a nénikéjét.

— Nagyon kellemes ebben az évszakban, azt hallottam.

— ’Genisuram.

— Az a rengeteg muskátli meg miegymás.

Egy fönti ablakból lezuhant egy alak és összecsuklott a kockakövön.

— Ott van az a virágnapóra, nemdebár? — tudakolta kétségbeesetten Kadar.