— ’Genisuram. Nagyon szép, uram. Az egészet kicsiny virágokból csinálták, uram.

Olyan zaj hallatszott, mint amikor valami ismételten rácsap valami másra valami súlyossal és fából készülttel. Kadar arca megrándult.

— Nem hiszem, hogy a fiú jól érezte vón magát az Őrségbe’, uram — jegyezte meg a főtörzsőrmester kedvesnek szánt hangon.

A Megfoltozott Dob ajtaját olyan gyakran letépték a csetepaték során, hogy nemrégiben különösen megedzett sarokvasakat szereltek föl, s a tény, hogy a következő irdatlan recsegés-ropogás kitépte az egész ajtót és ajtótokot a falból, csak azt mutatja, hogy az erre költött jó csomó pénzt elfecsérelték A törmelék közepén egy alak megpróbált fölemelkedni könyökére, nyögött, és visszarogyott.

— Hát, mintha úgy tűnne, hogy az egésznek… — kezdte a kapitány, és Nobby megszólalt: — Ez az az átokverte troll!

— Micsoda? — hökkent meg Kadar.

— A troll az! Amelyiket az ajtóba szoknak állítani!

Rendkívül óvatosan megközelítették.

Valóban, nem volt más, mint Detritus, a kilódító.

Nagyon nehéz megsebesíteni egy olyan lényt, aki tulajdonképpen mozgó szikla. Azonban úgy látszott, valakinek ez sikerült. Az elesett alak úgy nyögdécselt, mint két összecsapott tégla.

— Ez ám a meglepetés! — jegyezte meg bizonytalanul a főtörzsőrmester. Mindhárman megfordultak, és bekukucskáltak a fényesen megvilágított négyszögön, ahol korábban a bejárat állt. A dolgok határozottan elcsendesedtek odabenn.

— Nem gondolja — mondta a főtörzsőrmester —, hogy a fiú győzött, ugye, nem?

A kapitány kifeszítette állát. — Tartozunk azzal a kollégánknak és csendőrtársunknak — jelentette ki —, hogy kiderítsük.

Vinnyogás hallatszott mögülük. Megfordultak és látták, hogy Nobby fél lábon ugrál, a másikat szorongatva.

— Mi esett magába, ember? — firtatta Kadar.

Nobby fájdalmas hangokat hallatott.