Hanyatt esett, összetörve egy asztalt.

Kadar kapitány köhécselt. Egyáltalán nem volt biztos abban, hogy mi a teendő ilyenkor. Legjobb tudomása szerint az Őrség még sosem volt ilyen helyzetben.

— Azt hiszem, hogy kerítenie kéne egy italt neki, főtörzsőrmester — szólalt meg.

— ’Genisuram.

— Meg nekem is.

— ’Genisuram.

— Maga is igyon egyet, miért is ne.

— ’Genisuram.

— És maga, káplár, ha lenne szíves… mit csinál?

— Megmotozomatetemeketuram — hadarta Nobby, fölegyenesedve. — Terhelő bizonyítékokért meg minden.

— A pénzeszacskójukban?

Nobby gyorsan háta mögé dugta a kezét — Sose lehessen tudni, uram.

A főtörzsőrmester rábukkant egy csodával határos módon épen maradt pálinkáspalackra a törmelékben, és tartalmának nagy részét Murok szájába erőszakolta.

— Mit fogunk csinálni ezzel a társasággal, uram? — firtatta a vállán keresztül.

— Halvány fogalmam sincs róla — felelte Kadar és leült. Az Őrség zárkája épp csak elég nagy hat nagyon apró embernek, és általában amúgy is csak olyanok kerültek bele. Míg ellenben ezek…

Kétségbeesetten nézett körül. Ott hevert Nyársbahúzó Nork egy asztal alatt és bugyborékoló hangokat adott ki. Ott volt Böhöm Henri. Ott volt Harácsoló Simony, az egyik legrettegettebb kocsmai verekedő a városban. Mindent egybevetve, rengeteg olyan fickó volt ott, akiknek nem lenne érdemes a közelében lenni, amikor magukhoz térnek.

— Elvághatnánk a torkuk, uram — javasolta Nobby, a hátramaradt csatamezők tucatjainak veteránja. Talált egy körülbelül megfelelő méretű öntudatlan verekedőt, és tűnődve távolította el róla a csizmát, ami egész újnak látszott és körülbelül megfelelő méretűnek.

— Az teljességgel helytelen lenne — közölte Kadar. Nem volt biztos benne, hogyan is kell valójában elvágni egy torkot. Mindezidáig ez sosem merült föl lehetőségként.