— Nem — szögezte le. — Azt hiszem, esetleg elengedhetjük őket egy figyelmeztetéssel.

A pad alól nyögés hallatszott.

— Ráadásul — folytatta sietve — a lehető leghamarabb biztonságos helyre kellene vigyük elesett bajtársunk.

— Van ebbe’ valami — értett egyet a főtörzsőrmester. Nagyot húzott a pálinkából, az idegei megnyugtatása végett.

Kettejüknek sikerült Murokot fölemelni maguk közé, és támolygó lépteit fölirányítani a lépcsőn. Kadar, majd’ összerogyva a teher alatt, Nobbyt keresve körbenézett.

— Nobbs káplár — recsegte —, miért rugdalja az embereket, amikor azok a földön gyengélkednek?

— Ez a legbiztonságosabb módja, uram — felelte Nobby.

Nobbynak valamikor régen meséltek a sportszerű küzdelemről és hogy nem szabad az elhullott ellent ütni, s akkor építő gondolatokat szentelt annak, hogy ezek a szabályok hogyan alkalmazhatóak egy négy láb magas egyén esetében, akiknek gumiszalagszerű izomtónusa van.

— Nos, hagyja abba! Azt akarom, hogy dorgálja meg a gonosztevőket — utasította a kapitány.

— Hogyan, uram?

— Hát… — Kadar kapitány elhallgatott. Akármi legyen, ha tudja. Még sose tett ilyet.

— Csak tegye meg! — csattant föl. — Ugye, nem kell mindent én mondjak meg magának?

Nobby ott maradt egyedül a lépcső tetején. A padló felől általános motyogás és nyögdécselés jelezte, hogy a fickók ocsúdóban vannak. Nobby sebesen gondolkodott. Feddőleg megrázta sajtrudacska ujját.

— Legyen ez számotokra intő lecke! — szólt. — Ne csináljatok ilyesmit többet!

És elfutott.

A szarufák sötétjében a Könyvtáros tűnődve vakarózott. Az élet határozottan telis-tele meglepetésekkel. Érdeklődve fogja figyelni a fejleményeket. Elmélázva meghámozott lábával egy mogyorót, és ellendült, bele a sötétségbe.