Nem valami szépséges város, nem nevezetes város, vagy jól csatornázott város, és egész biztosan nem egy építészeti szempontból kiváltságos város; még a leglelkesebb polgárok is egyetértenének azzal, hogy egy jó kilátást nyújtó magaslatról Ankh-Morpork úgy néz ki, mintha valaki fából és kőből próbálta volna elérni azt a látványt, amit normális körülmények közt az ember az éjjel is nyitvatartó fogd-és-vidd éttermek melletti járdához asszociál.

Viszont működött. Vígan sürgött-forgott, mint egy pörgettyű a katasztrófagörbe szélén. És ez, a Patrícius szilárdan hitte, azért van így, mert egyetlen csoport sem elég erős ahhoz, hogy fölborítsa. Kalmárok, tolvajok, orgyilkosok, varázslók — mind energikusan versengenek anélkül, hogy tényleg fölfognák, nincs is szükség a versengésre, és egyáltalán nem bíznak annyira egymásban, hogy leálljanak gondolkodni, mégis, ki jelölte ki a pályákat és fogja a startzászlót.

A Patrícius nem szerette a „diktátor” szót. Sértőnek érezte. Sose mondta senkinek, hogy csinálja ezt vagy azt. Erre semmi szükség, ez benne a legszebb. Életének nagy része abból állt, hogy úgy rendezze a dolgokat, hogy ez a helyzet fönnmaradjon.

Na persze, különféle csoportok törekednek megbuktatására, és ez így helyes és illő, valamint az életerős és egészséges társadalom jele. Senki sem mondhatná, hogy ebben a kérdésben ésszerűtlen álláspontot foglal el. Hát nem ő alapította ezek többségét? És ami az egészben olyan remek, az az a mód, ahogy ezek az összeesküvők csaknem minden idejüket az egymás közti veszekedéssel töltik.

Az emberi természet, a Patrícius mindig mondta, csodálatos dolog. Már ha egyszer megértetted, hogy hol vannak a mozgatórugói.

Kellemetlen előérzete volt ezzel a sárkányos üggyel kapcsolatban. Ha volt valaha olyan lény, aminek nem volt nyilvánvaló mozgatórugója, akkor az a sárkány. Ezt el kell rendezni.

A Patrícius nem hitt a szükségtelen kegyetlenségben