— Maga hisz a sárkányokban? — tudakolta.

Rossab fejét rázta. — Nem lehetségesek, uram.

— Én is úgy hallottam — értett egyet Lord Vetinari. Odaért a szemközti falhoz és megfordult.

— Kívánja, hogy tovább vizsgálódjak az ügyben? — érdeklődött Rossab.

— Igen. Tegye meg!

— És majd gondoskodom róla, hogy az Őrség gyorsan intézkedjen — jelentette ki Rossab.

A Patrícius menetelés közben megtorpant. — Az Őrség? Az Őrség? Édes öregem, az Őrség egy csapat inkompetens egy alkoholista parancsnoksága alatt. Évekbe telt, míg sikerült ezt elérnem. Az Őrség a legutolsó dolog, amivel foglalkoznunk kell.

Egy pillanatig elgondolkozott. — Látott valaha sárkányt, Rossab? Úgy értem, egy olyan nagyot? Ó, persze, nem lehetségesek. Maga mondta.

— Valójában az egész csak mese. Babona — állította Rossab.

— Hmm — mondta a Patrícius. — És a meséknek az a lényege, persze, hogy mesések.

— Pontosan, uram.

— Mégis… — a Patrícius elhallgatott, s egy ideig csak bámult Rossabra. — Na, jó — szólt. — Rendezze el! Nem akarok semmiféle sárkányügyet. Ez az a fajta ügy, amitől a nép nyugtalankodni kezd. Vessen véget ennek!

Amikor egyedül maradt, csak állt és komoran nézett az ikervárosra. Már megint szemerkélt.

Ankh-Morpork! Százezer lélek civakodó városa! És, ahogy a Patrícius magában megjegyezte, tízszer annyi valóságos emberé. A friss eső megcsillant a tornyok és háztetők körképén, teljesen tudatlanul a hemzsegő, acsarkodó világ felől, amibe belepottyan. A szerencsésebb esők felföldi juhokra estek, vagy halkan susogtak az erdők fölött, vagy kissé vérfertőző jelleggel doboltak a tengeren. Az Ankh-Morporkra hulló eső azonban bajba jutott eső. Rettentő dolgokat csinálnak a vízzel Ankh-Morporkban. Az, hogy megisszák, csak a bajok kezdete.

A Patrícius szerette azt érezni, hogy olyan városra néz ki, amely működik.