Bárcsak ő is emlékezett volna, hogy nem tanácsos a folyóban úszni…

Figyelte, ahogy a szolgák közül kettő fölrakja Teppik utazóládáját a kocsi hátuljába, és, mindkettejük emlékezete szerint első alkalommal, atyai kezét fia vállára tette.

Valójában fogalma sem volt, hogy mit mondjon. Valahogy sohasem jutott idő arra, hogy jobban megismerjük egymást, gondolta. Annyi minden van, amit adhattam volna neki. Néhány átkozottul alapos elfenekelés is bőven ráfért volna.

— Ümm — mondta. — Nos, fiam.

— Igen, apa?

— Ez az, ööö, első alkalom, hogy egyedül elmész itthonról…

— Nem, apa. A tavalyi nyarat Fhem-pta-hem úrnál töltöttem, biztos emlékszel.

— Ó, tényleg? — A fáraónak eszébe jutott, hogy a palota akkoriban mintha csöndesebbnek tűnt volna. Azt hitte akkor, hogy az új faliszőnyegek miatt.

— Akárhogy is — folytatta. — Fiatalember lennél, már majdnem tizenhárom…

— Tizenkettő — javította ki türelmesen Teppik.

— Biztos vagy benne?

— Múlt hónapban volt a születésnapom, apa. Vettél nekem egy parazsas ágymelegítőt.

— Valóban? Milyen meglepő. Mondtam, hogy miért?

— Nem, apa. — Teppik fölnézett apja barátságos, ám teljesen tanácstalan vonásaira. — Igazán remek ágymelegítő — tette hozzá nyugtatólag —, nagyon szeretem.

— Ó! Akkor jó. Ööö — őfelsége ismét megveregette fia vállát, tétova módon, ahogy az ember dobol ujjaival az íróasztalon, miközben gondolkozni próbál. Szemlátomást fölmerült benne egy gondolat.

A szolgák befejezték az útiláda fölszíjazását a batár tetejére, s a kocsis türelmesen tartotta az ajtót.

— Amikor egy fiatalember elindul a nagyvilágba — kezdte tétován őméltósága —, akkor, nos, nagyon fontos, hogy emlékezzék… Az a lényeg, hogy ez végül is egy jókora világ, benne mindenféle… És persze, különösképp a nagyvárosokban, ahol számos további… — elhallgatott, s bizonytalanul intett a kezével.