Nem volt teljesen bizonyos abban, mi történik a maradék tizennéggyel, de eléggé biztosra vette, hogy ha valaki rossz tanuló az orgyilkosok iskolájában, akkor nem csak a krétát vágják hozzá, ennél azért többet tesznek, és hogy a kétségesség extra dimenziója rejlik az iskolai étkeztetésben. Viszont mindenki egyetértett abban, hogy az orgyilkosok iskolája kínálja a legjobb, minden területre kiterjedő oktatást az egész világon. Egy diplomás orgyilkos bármilyen társaságban otthon fogja érezni magát, s képes legalább egy zeneszerszámon játszani. Bárki, akit a Céh iskolájának végzett növendéke hántol el, azzal a boldog tudattal térhet örök nyugovóra, hogy olyasvalaki semmisítette meg, aki jó ízlésű és diszkrét.

És, ha jobban meggondoljuk, ugyan mi vár rá itthon? Egy két mérföld széles és százötven mérföld hosszú királyság, ami csaknem teljesen víz alá kerül az áradások idején, s mindkét oldalán erősebb szomszédok fenyegetik, akik kizárólag azért tűrik el létezését, mert ha nem lenne ott, állandóan egymással hadakoznának.

Ó, Dzselébéjbi

Az ősei rajongtak a piramisokért. A fáraó nem lelkesedett értük. A piramisok csődbe vitték az országot, szárazabbra csapolták, mint a folyó bármikor. Az egyetlen átok, amit mostanában megengedhetnek maguknak, hogy valamelyik sírbolthoz tapadjon, az a „Húzz a francba!”.

Csakis azokkal a kicsi piramisokkal volt kibékülve, amik a kert végében épültek, minden egyes alkalommal, amikor megdöglött egy macska.

Még annak idején megígérte a fiú anyjának.

Hiányzott neki Artela. Rettenetes veszekedést okozott, hogy a királyságon kívülről házasodik, és a felesége némelyik külföldies szokása még őt is zavarba ejtette, és persze lenyűgözte. Talán tőle kapta el ezt a fura ellenszenvet a piramisokkal szemben. Dzselébéjbiben ez olyannak számított, mintha nem szeretne lélegezni. De azt is megígérte, hogy Pteppik a királyságon kívül járhat iskolába. A felesége ehhez ragaszkodott. — Az emberek soha nem tanulnak itt semmit — jelentette ki az asszony. — Csak emlékeznek a dolgokra.