Oké, gondolta. Ez valamiféle próbababa. Azt várja, hogy megtámadjam, ami azt jelenti, hogy máshonnan figyel engem.

Képes leszek kiszúrni őt? Nem.

Másrészt viszont, esetleg azt akarja, hogy azt higgyem, ez csak egy báb. Hacsak nem gondolt még erre is…

Azon kapta magát, hogy a vízköpőn dobolnak az ujjai, és sietve összeszedte magát. Mi lehet az ésszerű eljárás ilyenkor?

Messze lenn, az utcán, duhajok társasága dülöngélt át egy fénytócsán.

Teppik hüvelyébe dugta a kést és fölállt.

— Uram — mondta —, itt vagyok.

Egy száraz hang a fülénél így szólt, meglehetősen fojtottan: — Helyes.

Teppik egyenesen maga elé meredt. Mericet megjelent előtte, szürke port dörgölve le csontos arcáról. Kivett a szájából egy hosszú pipát s elhajította, aztán kihúzta a kartonpapírt a kabátjából. Még ebben a hőségben is melegen öltözött. Mericet olyan ember volt, aki képes lenne megfagyni egy tűzhányóban.

— Á! — jegyezte meg Mericet, s hangjából sütött a rosszallás. — Mr. Teppik. Nocsak, nocsak.

— Szép éjszakánk van, uram — mondta Teppik. A vizsgáztató fagyos pillantást vetett rá, azt sugallva, hogy az időjárásra vonatkozó megfigyelések automatikusan fekete pontot szereznek, és följegyzett valamit kapcsos felírótáblájára.

— Vegyünk először néhány kérdést — javasolta.

— Ahogy óhajtja, uram.

— Mennyi egy hajítókés maximálisan engedélyezett hossza? — csattant föl Mericet.

Teppik behunyta szemét. A múlt hetet semmi mással, csakis A Szívseb olvasásával töltötte, most maga előtt látta a lapot, pont a szemhéján belül lebegve szívfájdítóan — sose kérdezik a hosszakat és súlyokat, mondták a diákok beavatottan, elvárják, hogy bemagold a súlyokat és hosszakat és hajítótávolságokat, de a tanárok sose…

A csupasz rettegés rövidre zárta agyát s emlékezetét egyetlen rúgással sebességbe kapcsolta. Az oldal fókuszba pattant.