A kapu alatt Boerst, Smiga és Payartz álldogált; az utóbbival fél évig egy asztalnál ült kozmodézia-órán. Ahány csillag csak volt Pirx atlaszában, azt mind bekente tussal.

— Holnap próbarepülésed lesz — vetette oda Boerst, amikor elhaladt mellettük.

— Rendben — viszonozta egykedvűen. Ilyen könnyen nem szedik rá.

— Ha nem hiszed, hát olvasd el! — Boerst az ujjával rákoppintott a hirdetőtábla üvegére.

Szerette volna útját folytatni, de a feje valahogy magától visszafordult. A listán csupán három név szerepelt. „Pirx kadét” öklömnyi betűkkel feketéllett mindjárt a legtetején.

Egy pillanatig elsötétült előtte a világ.

Azután messziről meghallotta a saját hangját:

— No és? Hiszen mondtam, hogy rendben.

Faképnél hagyta őket, és végigbaktatott a virágágyak közötti úton. Abban az évben rengeteg nefelejcs volt, amelyet ötletesen, leszálló rakéta formájában ültettek. A kiáramló szikrákat boglárkák jelképezték, de már elvirágoztak. Nem látta a virágágyakat, az ösvényeket, a nefelejcseket, sem Szamárlegelőt, aki sietős léptekkel kifordult az Intézet oldalszárnyából. Kis híján beleütközött a kapunál. Közvetlenül az orra előtt tisztelgett.

— Á, Pirx! — szólította meg Szamárlegelő. — Kadét, maga holnap repül? Jó lökhajtást! Talán sikerül, kadét, találkoznia azokkal a… más bolygóbeliekkel.

A lakóépület a park másik oldalán, hatalmas szomorúfüzek mögött rejtőzött. A tó partján épült, az oldalszárny pedig közvetlenül a víz fölött nyúlt a magasba, kőoszlopok tartották. Ezekről a kőoszlopokról valaki elhíresztelte, hogy a Holdról kerültek ide; ez nyilvánvalóan mesebeszéd, de az első évfolyam hallgatói megilletődötten belekarcolták nevük kezdőbetűit és a dátumot. Pirx neve is ott éktelenkedett valahol — négy évvel ezelőtt szorgosan bevéste.