Ötvennél felrémlett benne, hogy ez már az összeütközés — ha egyáltalán bekövetkezik. Ennek ellenére sem engedte el a karokat. Rosszullét környékezte: fulladozott, a füle zúgott, a torka csupa vér, a szemén véres hályog…

Az ujjai maguktól szétnyíltak; a fogantyú lassan elsiklott, semmit sem hallott, semmit sem látott. Lassacskán derengett; Pirx egyre könnyebben lélegzett. Kinyitotta volna szemét — de hiszen egész idő alatt nyitva volt. Most pokolian égett: kiszáradt a kötőhártyája!

Felült. A gravitációmérő 2 g-t mutatott. Az elülső képernyő üres. Csillagos ég. A Holdnak nyoma sincs. Hová lett a Hold?

Lent volt, alatta. A rakéta fölfelé röppent a halálos zuhanórepülésből, és most csökkenő sebességgel távolodott a Holdtól. Vajon mennyire volt a Korongtól, amikor közvetlenül fölötte elsuhant? A magasságmérő bizonyára feljegyezte, de ebben a pillanatban kisebb gondja is nagyobb volt, semhogy kikérdezze a számadatokról. Csak most fedezte fel, hogy a vészjelzés, amely egész idő alatt búgott, elnémult. Sokat ér az efféle jelzés! Inkább harangot erősítenének a mennyezetre. Ha temető, hát legyen temető. Valami halkan felzümmögött: a légy! A másik légy! Él a dög! A bura felett repkedett. Pirx valami undok, érdes, vászonízű dolgot érzett a szájában: a biztonsági öv vége! Egész ülő alatt ezt harapdálta! Nem is tudott róla.

Bekapcsolta az övet, megmarkolta az állítókarokat a rakétát a helyes pályára kell vezetnie. Természetesen a két JO-nak már híre-hamva sem lesz — de el kell vergődnie az előírt helyre, és jelentkeznie kell a Navigációs Lunán vagy talán Luna Központin, azért, mert defektje volt? Az ördög tudja! Vagy lapuljon? Lehetetlen! Ha visszatér, észreveszik a vért, még az üvegmennyezetet is vörösre fröcskölte (most ötlött a szemébe), különben is a regisztrátor mindent feljegyzett a szalagra — hogy a biztosíték megkergült, és ő mennyit küzdött a meghibásodott karral. Hiába, nem rosszak ezek az AMU-k! És azok is megérik a pénzüket, akik egy ilyen koporsóban rajtoltatják az embert.