Noha tudta, hogy teljes kapacitással halad, továbberőszakolta a kart. A lehető legkisebb ívben repült — ennek ellenére még folyton vesztett a magasságból —, a számok egyre kisebbedtek — ámbár egyre lassabban —, egyelőre még a nagy ív lefelé haladó részében volt. Rátekintett — csak a szeme sarkából, még a szemgolyóját is alig bírta fordítani — a trajektométerre.
A készüléktárcsája — mint mindig, valahányszor égitestek veszélyes övezetében voltak — a rakéta által leírt görbén és a feltételezhető további útvonal gyengén villogó meghosszabbításán kívül bemutatta a Hold domborulatát is, amely felett az egész manőver lezajlott.
A két görbe — a röppálya és a Hold felülete — szinte összeért. Vajon metszik egymást?
Nem. De az ő ívének hajlata szinte érintette a Holdat. Nem volt biztos, hogy átsiklik-e közvetlenül a Korong fölött, vagy belefúródik. A trajektométer hét-nyolc kilométeres hibalehetőséggel dolgozott, és Pirx nem tudhatta, hogy a görbe útja három kilométerrel a sziklák fölött vezet, vagy ugyanannyival alattuk halad-e.
Szeme előtt elsötétült a világ — az 5 g megtette a magáét. Nem vesztette el az eszméletét. Vakon hevert, két keze görcsösen ráfonódott az emelőkarokra, érezte, hogy lassanként enged a fotelbe épített kiegyenlítő berendezés. Nem hitte, hogy elveszett. Valahogy nem bírta elhinni. Ajka már nem engedelmeskedett, tehát csak gondolatban számolt lassan a ráboruló sötétségben: „Huszonegy… huszonkettő… huszonhárom… huszonnégy…