Százhetvenkét őrjárata alatt Pirx pilóta sokféle lelkiállapoton ment keresztül, volt álmos, elkeseredett, érezte magát aggastyánnak, különccé vált, majd a téboly egy korántsem enyhe fajtáját vélte magán felismerni, végül pedig — éppúgy, mint diákkorában — történeteket agyalt ki, sokszor olyan bonyolultakat, hogy az őrjárat végére sem tudta őket befejezni. Persze mindemellett tovább unatkozott.

Alámerülve a magányos töprengés labirintusába, Pirx tudta, hogy egész biztosan nem talál ki semmit, nem oldja meg a két pilóta eltűnésének rejtélyét — hiszen a Bázis és az Intézet legmenőbb szakértői hónapokig rágódtak rajta, minden eredmény nélkül. Szívesebben játszott volna a kismalacokkal meg a farkassal, ami, ha talán nem is kevésbé haszontalan, mindenesetre derűsebb időtöltés. De a motorok hallgattak, semmi okot sem tudott kisütni beindításukra, a rakéta csak száguldott erősen megnyúlt ellipszis pályáján, amelynek egyik gyújtópontjában a Nap állt, a malackák pedig várhatták a jobb időket.

Hát akkor lássuk: mi történt Thomasszal és Wilmerrel?

Egy prózai lelkű laikus azzal a feltevéssel kezdené, hogy rakétájuk összeütközött valamivel, például meteorral, kozmikus porfelhővel, üstökösfej-maradvánnyal, vagy mondjuk, egy ócska rakétaroncs darabjával. De az ilyen összeütközés csak annyira valószínű, mint az, hogy egy nagy gyémántra bukkanunk a forgalmas járdán. Sőt, hiteles számítások szerint, gyémántot találni sokkal könnyebb.

Unalmában — kizárólag unalmában — Pirx adatokat kezdett betáplálni számítógépébe, egyenleteket állított fel, az összeütközés valószínűségét számítgatta. Végül akkora szám jött ki, hogy a gép kénytelen volt levágni tizennyolc utolsó jegyét, mert nem fért el az eredményablakban.