Jobb dolga nem lévén, azon törte a fejét, mi történhetett Thomasszal és Wilmerrel. A Bázison már alig emlegették őket, de repülés közben az ember elég magányos, hogy a légmeddőbb töprengésre is ráfanyalodjék. Pirx már idestova három éve repült (két éve és négy hónapja, hogy egészen pontosak legyünk), s öreg űrrókának tekintette magát. Érthető, hogy gyötörte az űrunalom — ez igazán nem holmi nagyképű póz volt.
A járőrszolgálatot nemhiába hasonlítják a fogorvos várószobájához: az egyetlen különbség, hogy a fogorvos nem jön. A csillagok, persze, meg se moccannak, a Föld egyáltalán nem látszik, vagy különösen szerencsés esetben annyit látni belőle, mint egy megkékült köröm apró darabkája, azt is csak az őrjárat első két órájában, mert azután ugyanolyan csillag lesz, mint a többi, csak éppen lassan mozog. A Napba, mint tudjuk, nem lehet. belenézni. Ilyen körülmények között a kínai fejtörők és az ügyességi játékok igazán úgy kellenek, mint egy falat kenyér. A pilótának azonban az a kötelessége, hogy türelmesen lógjon az övek gubójában, ellenőrizze a közönséges tévé— és radarernyőket, időnként jelentse a Bázisnak, hogy nem történt semmi, rápillantson a reaktor üresjárat-mutatójára; néha — de csak nagyon-nagyon ritkán — segítségkérő, sőt talán SOS jelzés érkezik a szektor valamelyik részéből, s akkor aztán lóhalálában rohanni kell, de ilyen főnyeremény legfeljebb évente egyszer-kétszer adódik.
Fontoljuk csak meg a dolgot, akkor megérthetjük: a pilóták ilyen és hasonló gondolatai és ábrándjai, amelyek földi szemmel nézve vagy az egyszerű rakétautasok szemszögéből bizony vérszomjasnak rémlenek, nagyon is emberiek. Mikor a földi halandót másfél trillió köbkilométer űr veszi körül, amelyben még egy csipet cigarettahamu sincsen, rögeszmévé nő benne a vágy, hogy végre történjen valami, ha más nem, akár egy szörnyű katasztrófa.