Előbb vagy utóbb, mindenképpen bekövetkezett volna. 1908. június 30-án mindössze három órán és négyezer kilométeren múlott Moszkva pusztulása — a világegyetem méreteihez képest elenyészően kicsiny számok. 1947. február 12-én egy másik szovjet város, Vlagyivosztok jutott csaknem a megsemmisülés sorsára, amikor a század második meteorja a várostól alig négyszáz kilométer távolságra csapódott be: az ezt követő rombolás vetekedett az akkoriban feltalált urániumbomba pusztító hatásával.

Akkoriban az ember még nem tudta megvédeni magát azoktól a szeszélyes kozmikus bombázásoktól, melyek hajdan a Holdfelszínét is összeszabdalták. Az 1908-as és 1947-es meteorok lakatlan vadonra estek; a huszonegyedik század végére azonban nem maradt hely a Földön, mely veszélytelen céltáblául szolgálhatott volna az égi gyakorlatozás számára. Az ember pólustól pólusig benépesítette a Földet. Így tehát elkerülhetetlen volt…

Egy szép nyári napon, 2077. szeptember 11-én, greenwichi idő szerint 9 óra 46 perckor Európa lakói vakító tűzgömböt pillantottak meg a keleti égbolton. A gömb néhány másodperc alatt elhomályosította a ragyogó Napot, és néma égi útját csakhamar kavargó por és füstcsík jelezte.

Valahol Ausztria felett erőteljes rázkódások közepette darabokra esett, minek következtében több mint egymillió ember örökre megsüketült. Ők bizonyultak a szerencsésebbeknek.

Az ezertonnás szikla— és fémtömeg másodpercenként ötven kilométeres sebességgel csapódott le Észak-Olaszország sík vidékére, századok munkáját semmisítve meg néhány lángoló másodperc alatt. A világűr kalapácsütése nyomán a Földközi-tenger zúgva vágtatott a szárazföld felé: Padua és Verona örökre eltűnt a Föld színéről, s Velence dicsőségének utolsó maradványait is elnyelte a tenger.

Hatszázezer ember halt meg, és az anyagi kár meghaladta a trillió dollárt.