Hosszan, behatóan vizsgálta a Ráma északi végét, helyet keresett a leszálláshoz. Hosszas töprengés után elvetette a legkézenfekvőbbet, a tengelyen lévő középpontot. A pólus közepén jól kivehető, kerek, száz méter átmérőjű lemezt látott: nem elképzelhetetlen, hogy egy hatalmas légkamra külső lezárása. Ennek az üreges világnak az építői nyilván módot találtak arra, hogy hajóikat bevigyék. Ésszerű, hogy itt van a főbejárat, és Norton úgy gondolta, nem lenne bölcs dolog tőle, ha a saját hajójával eltorlaszolná.

Ez az új döntés azonban újabb problémákat vetett fel. Ha az Endeavour nem többel, csak néhány méterrel a tengely mellett száll le, a gyors forgás következtében mind távolabbra kerül a tengelytől. A centrifugális erő itt gyenge ugyan, de állandó és könyörtelen. Norton parancsnok nem örült annak a gondolatnak, hogy hajója mind nagyobb sebességgel csússzon a korong széle felé, s amikor eléri, tízezer kilométeres sebességgel vágódjék ki az űrbe.

Lehet, hogy a Ráma gravitációs tere — mely a földinek mintegy ezredrésze — megakadályozza ezt. Több tonnányi erővel tartaná az Endeavourt a felszínen, sőt abban az esetben, ha a felszín elég érdes, a pólus közelében. De Norton parancsnok nem akart a teljesen biztos centrifugális erő ellenében egy ismeretlen súrlódási erőre hagyatkozni.

Szerencsére a Ráma tervezői megadták kérdésére a választ. A sarki tengely körül egyenlő távolságra három alacsony, mintegy tíz méter átmérőjű, bunkerszerű építmény volt. Ha az Endeavour kettő közé száll le, ezek olyan szilárdan tartják a hajót a centrifugális sodrás ellenében, mint a vízben kikötött bárkát a parti hullámok.

— Tizenöt másodperc múlva leszállunk — jelentette Joe. Norton parancsnok, miközben feszülten figyelte a biztonsági ellenőrző berendezést, remélve, hogy nem lesz rá szükség, minden idegszálával érezte a pillanat jelentőségét. Nem vitás, hogy a másfél évszázaddal ezelőtti, első Holdra szállás óta ez a legfontosabb leszállás.

A szürke bunkerek lassanként felmagasodtak mellettük.