Norton hosszas töprengés után Willard Myron mellett döntött. Az őrmester technikai zseni volt, működésre bírt mindent, vagy ha ez lehetetlen volt, csinált jobbat — tehát ő volt a legalkalmasabb arra, hogy idegen berendezéseket felismerjen. Az Astrotech docenseként egy/éves tanulmányi idejét töltötte, amikor azért utasított el egy megbízatást, mert nem akarta útját állni a szerinte erre érdemesebb hivatásos tiszteknek. Ezt a magyarázatot senki nem vette komolyan, általában úgy vélekedtek, hogy Willben nincs kellő ambíció. Felviheti az űr-őrmesterségig, de sohasem lesz belőle rendes egyetemi tanár. Myron, mint előtte számtalan altiszt, megtalálta az ideális kompromisszumot a hatalom és a felelősség között.

Miközben az utolsó légzsilipen is átsodródtak, és végiglebegtek a Ráma súlytalan tengelye mentén, Calvert hadnagy, mint már annyiszor, ismét egy visszapergetett mozifilm közepén érezte magát. Néha eszébe jutott, hogy ki kéne már gyógyulnia ebből a szokásából, de még soha nem érezte a hátrányát. Sőt érdekessé tette még a legunalmasabb helyzeteket is, és ki tudja — talán egyszer éppen ez menti meg az életét. Eszébe jut, mit tett Fairbanka, Connery vagy Hiroshi hasonló helyzetben…

Most éppen egy huszadik század eleji háború katonájaként ment a csúcs felé; Mercer őrmester háromtagú őrjáratot vezetett egy éjszakai támadás során a senkiföldjén. Nem volt nehéz elképzelni, hogy egy óriási kráter fenekén vannak, csakhogy ezt gondosan, lefelé ereszkedő teraszrendszerrel építették meg. A krátert szinte teljesen árnyékmentesen világította meg három négy ívű plazma ívsugár, de a legtávolabbi teraszon túl sötétség és titokzatosság uralkodott.

Calvert nem látta, de tudta, mi van ott. Mindenekelőtt egy lapos, egy kilométernyi széles, kör alakú síkság, melyet három egyenlő részre oszt három, vasúti pályára emlékeztető, széles létra.