A fokok szabályos félméterenként sorakoztak előtte, és Mercer az első szakaszon minden másodikat kihagyta. De gondosan számlálta őket, és kétszáz körül érezte először a súlyt. Itt már érezni lehetett a Ráma forgását.
A négyszázadik fokhoz érve saját súlyát mintegy öt kilóra becsülte. Még nem jelentett problémát, de már nehéz volt elhinnie, hogy felfelé mászik, amikor valami határozottan húzta felfelé.
Az ötszázadik létrafok pihenőre alkalmas helynek látszott. Érezte, hogy a szokatlan erőfeszítés megerőltette a karizmait, noha a munka nehezét a Ráma végezte, neki szinte csak irányítania kellett magát.
— Minden rendben, kapitány — jelentette. — Éppen félúton vagyunk. Joe, Will, van-e valami probléma?
— Jól vagyok, miért állsz meg? — válaszolt Joe Calvert.
— Szintén — mondta Myron őrmester. — De figyeljen a Coriolis-erőre. Kezd érezhetővé válni.
Már Mercer is észrevette. Mihelyt elengedte a létrafokot, kezdett jobbra sodródni. Tudta, hogy ezt a Ráma forgása okozza, mégis olyan volt, mintha valami titokzatos erő szelíden el akarná tolni a létrától. Most, hogy már fizikai értelmet nyert a «lefelé», talán ideje lenne lábbal előre fordulni. A pillanatnyi eltájolódást meg kell kockáztatnia.
— Figyelem megfordulok.
Szilárdan tartva magát a létrafokon, karja segítségével elfordult pontosan 180 fokkal, miközben társainak lámpái egy pillanatra elvakították. Magasan fölöttük — és most már valóban fölöttük — gyengécske fényt látott a meredek szikla peremén. Megpillantotta Norton és a hátvéd csapat körvonalait, akik feszülten figyelték. Aprócska, távoli alakok voltak — biztatóan intett nekik.
Lazított szorításán, és rábízta magát a Ráma enyhe kis gravitációjára.