Az esés sebessége olyan kínosan lassú volt, hogy kénytelen volt kicsit siettetni: kezével ellökte magát, átcsúszott egy tucat fok felett, s mikor érezte, hogy túl gyorsan halad, lábával fékezte esését.
A hétszázadik létrafoknál ismét megállt, és sisaklámpáját lefelé irányította. Jól számított: a létra ötvenméternyire alatta véget ért.
Pár perc múlva ott állt az első fokon. Az űrben töltött hónapok után különös érzés volt ismét függőleges helyzetben, szilárd felszínen állni, amely kifejezett nyomást gyakorol a lábára. Súlyuk még mindig nem érte el a tíz kilót, de arra már elég volt, hogy stabilitásérzetet keltsen bennük. Ha lehunyta a szemét, Mercer már el tudta hinni, hogy újra valódi világ van a talpa alatt.
A szegély vagy párkány, ahonnan a lépcsősor elindult, kb. 10 méter széles volt, és minden oldalon felfelé görbülve tűnt el a sötétségben. Mercer tudta, hogy teljes kört formál, és ha öt kilométert halad rajta, akkor körüljárta a Rámát, és visszaér eredeti helyére.
Itt azonban, e töredék gravitáció mellett lehetetlen a valódi járás, az ember csak hatalmas léptekkel szökdécselne. Ez pedig veszélyes.
A sötétségben hirtelen eltűnő lépcsősoron, melyet lámpájuk fénye már nem tudott bevilágítani, túlságosan könnyen le lehetett menni. Ha az ember nem kapaszkodott meg erősen a mindkét oldalon végigfutó magas korlátba, egy vakmerő lépés széles ívben repíti ki az űrbe. Lehet, hogy száz méterrel lejjebb újra szilárd talajt ér, és az elszenvedett ütődés is ártalmatlan lesz — de súlyos következménnyel járna, mert a Ráma forgása miatt a lépcső balra eltolódik. A zuhanó test ily módon a sima görbületre érne, amely ívesen fut le a csaknem két kilométernyire lévő alföldre.
Ez, gondolta Mercer, rettenetes tobogán-lesiklás lenne: a végsebesség — még e mellett a gravitáció mellett is — több száz kilométert érnek el óránként.