Félelmet, tiszteletet, a titok jelenlétét, és elfogta a szomorúság a visszavonhatatlanul eltűnt múlt miatt. Itt azonban időben és térben annyival nagyobbak voltak a méretek, hogy az értelem már nem volt képes befogadni, és egy idő után már meg sem próbálta. Eltűnődött, vajon valaha is el tudja-e fogadni a Ráma valódiságát.

Volt még valami, ami sehogy sem egyezett a földi romokkal. A Ráma több százszor régebbi volt bármely földi építménynél — még a Nagy Piramisnál is. Mégis minden vadonatújnak látszott, kopásnak nyomát sem lelték.

Norton sokat töprengett, míg végül talált egy többé-kevésbé elfogadható magyarázatot: mindaz, amit eddig láttak, csupán veszélyhelyzet esetén használandó, kiegészítő rész lehetett, működésére elvben csak nagyon ritkán kerülhet sor. Nem tudta elképzelni, hogy a rámaiak — hacsak nem voltak a fizikai állóképesség olyan fanatikus hívei, melyek a Földön sem ismeretlenek — valaha is föl-le járkáltak volna ezen a döbbenetes lépcsősoron, vagy akár a két másikon, melyek láthatatlan Y formát alkottak valahol a feje fölött. Talán csak a Ráma építése során volt rájuk szükség, s e távoli múltba vesző idő óta nem is használták semmire. Ez a magyarázat pillanatnyilag elfogadható volt, de érezte, hogy nem igaz. Valahol valami nem egyezik…

Az utolsó kilométeren már nem csúsztak, hanem mentek hosszú, könnyed léptekkel haladtak, kettesével véve a fokokat. Norton úgy vélte, ezzel fellazíthatják izmaikat, hamarosan úgyis szükségük lesz rájuk. Az utolsó lépcsőt szinte észrevétlenül érték el: hirtelen a gyengülő lámpafényben feltárult előttük a szürke, egyhangú síkság, és néhány száz méterrel arrébb a sötétség.

Norton visszanézett a tengely mentén több mint nyolc kilométerre lévő fényforrásra. Tudta, hogy Mercer a teleszkópon át figyeli; ezért vidáman intett neki.

— Itt a kapitány beszél — jelentette a rádión. — Mindenki jól van, baj nélkül haladunk a terv szerint.

— Rendben — felelte Mercer. — Továbbra is figyelünk.