Várakozásuknak és reményeiknek megfelelően a leszállás teljesen eseménytelenül zajlott. Az első teraszon rövid szünetet tartottak, közben Norton végigment egy darabon a keskeny, íves perem mentén, s csak ezután kezdett csúszni lefelé, a második szintre. Itt levették magukról az oxigénkészüléket, s élvezték, hogy technikai eszközök nélkül lélegezhetnek. Most, hogy megszabadultak az űrben tartózkodó emberre leselkedő legnagyobb veszélytől, a félelemtől, hogy ruhájuk elszakad, oxigénkészletük elszökik, kényelmesen kezdhettek a terep feltárásához.
Mire elértek az utolsó előtti, az ötödik szintre, a gravitáció a földinek csaknem a fele lett. A Ráma centrifugális forgása, végre megmutatta valódi erejét, s ők megadták magukat a minden bolygón uralkodó kérlelhetetlen erőnek, amely a legkisebb megcsúszásért is könyörtelen árat követelhet. A lefelé haladás még mindig nagyon könnyű volt, de már kezdte őket nyugtalanítani a visszaút, a több ezer lépcsőfok fölfelé.
A lépcsősor már régen nem volt szédítően meredek, lassan közelített a vízszintes felé Kezdetben a lejtés aránya 5:1 volt, ezzel szemben ez az arány most már 1:5-re módosult. Fizikailag és pszichikailag egyaránt elfogadhatóvá vált a Szabályos járás, mindössze a kisebb gravitáció emlékeztette őket arra, hogy nem valami irdatlan hosszúságú földi lépcsőn járnak. Norton egyszer látta egy azték templom romjait, s most újra átélte, amit akkor érzett.