Calvert és Rodrigo, valamint egy biztonsági kötél segítségével óvatosan lemászott a meredek lejtőn. Amikor leért, arra számított, hogy a jégszerű anyag természetszerűen síkos lesz, de tévedett. Túl nagy volt a súrlódás: szilárdan állt a lábán. Az anyag valamiféle üveg vagy áttetsző kristály lehetett, ujjai hideg, kemény és merev tapintásúnak érzékelték. Hátat fordított a reflektornak, kezével elárnyékolta a szemét, s megpróbált átnézni a kristályos mélységen, mintha egy befagyott tó jegén át a tófenéket vizsgálná. De nem látott semmit, még akkor sem, amikor sisaklámpája fényét ráirányította. Az anyag áttetsző, de nem átlátszó volt. A befagyott folyadék olvadáspontja jóval a vízé felett lehetett.
Geológiai felszerelésében levő kalapácsával gyengéden megütögette, mire a szerszám egyhangú, tompa kongással pattant vissza. Erősebb ütései sem jártak eredménnyel, s csak egy dolog tartotta vissza attól, hogy teljes erejéből ütni kezdje. Úgy látszik, nem tudja eltörni ezt az anyagot, de mi lesz, ha mégis sikerül? Úgy viselkedne, mint valami vandál, aki bezúz egy hatalmas ablaktáblát. Adódik még jobb alkalom is, most legalább értékes információt kapott. Egyre kevésbé hitt abban, hogy ez csatorna; mindössze egy különös árok, mely — anélkül hogy elvezetett volna valahová — hirtelen indult el, és hirtelen ért is véget. És ha egykor folyadék volt benne, hol vannak a foltok, a kiszáradt üledékmaradványok, melyekre hasonló esetekben számítani lehet? Itt minden olyan tisztán ragyog, mintha építői csak tegnap hagyták volna el.
Újra beleütközött a Ráma alapvető rejtélye, és ezúttal már nem is kerülhette el. Norton parancsnok jó képzelőerővel bírt, de jelenlegi beosztását soha nem érhette volna el, ha hajlamos lett volna arra, hogy képzeletének szárnyakat adjon.