Jelentéktelen képességei közé tartozott egy mostanában ritka — sokak szerint ugyan még nem eléggé ritka — adottság: tudott fütyülni. Ha kellett, ha nem; képes volt elfütyülni az utóbbi kétszáz év filmdalait. Rendszerint a hét törpe dalával kezdte: «Hej-hó, hej-hó», aztán rájött, hogy Disney menetelő törpéinek dalából nem bírja a mély hangokat, s akkor gyorsan átváltott a «Híd a Kwai folyón»-ra. Többé-kevésbé időrendben ment át vagy fél tucaté történeten, míg elért a csúcspontra, Sid Krassman híres, huszadik század végi Napóleonjához.
Próbálkozása ezúttal nem járt sikerrel: a Rámához inkább Bach, Beethoven, Sibelius vagy Tuan Sun nagyszerűsége illett, nem pedig holmi kis népszerű, szórakoztató számok. Norton már-már oda is szólt Joe-nak, hogy tartogassa tüdejének erejét az elkövetkezendő nagyobb erőkifejtésekre, amikor a fiatal tiszt maga is ráébredt, hogy melléfogott. Ezután — leszámítva egy-két beszélgetést a hajóval — csendben mentek. Ezt a fordulót a Ráma nyerte.
Az első úton Norton egyetlen kitérőt tervezett. Párizs éppen előttük volt, félúton a lépcsősor alja és a Szalag-tenger között, és útvonaluktól mindössze egy kilométerrel jobbra volt valami nagyon feltűnő és titokzatos dolog, amit Egyenes Völgynek neveztek el. Egy negyven méter mély és száz méter széles vágat vagy árok, szelíden lejtő partokkal: talán öntözőrendszer vagy csatorna. Akárcsak magának a lépcsőnek, ennek is két hasonmása volt, s együttesen pontosan harmadolták a Ráma görbületét.
A három völgy majdnem tíz kilométeres hosszúságban haladt, s hirtelen megszakadt, még mielőtt a tengerhez ért volna. Ez eléggé különöl, ha víz vezetésére szánták őket. A tenger túlsó oldalán az egész megismétlődött, három másik, tíz kilométer hosszúságú árok haladt a délsarki övezet felé.
Tizenöt perces kényelmes séta után elérték az Egyenes Völgy végét, és egy darabig töprengve bámultak le a mélybe.