Marly a legjobb ruhájában indult a megbeszélésre, ám Brüsszelben szakadt az eső, taxira pedig nem volt pénze. Az Eurotrans-állomástól gyalog ment tovább.

Az egyetlen jó kabátját vette fel; valódi Sally Stanley-modell volt, igaz, tavalyi. Zsebredugott keze fehér göcsörtként markolászta az összegyűrt telefaxot. Igazából már nem is volt rá szüksége, hiszen a címet jól az eszébe véste. Mégis úgy tetszett, inkább örökké szorongatja, semmint hogy megtörje az őt leláncoló révületet. Most éppen egy drága férfidivatüzlet kirakatát bámulta; pillantása ide-oda fókuszált a finom flanell frakkingek és saját sötét szemének tükörképe között.

Az biztos, hogy ez a szempár magában is elég lenne az állás kikönyörgéséhez; csapzott haja már nem sokat nyomhat a latban.

Mégiscsak jobb lett volna hagyni, hogy Andrea levágja, gondolta. A szeméből csak úgy sütött a fájdalom és a tompaság; bárki észrevette volna. S ezek a dolgok minden bizonnyal hamarosan feltárulnak majd Herr Josef Virek előtt is, aki potenciális munkaadóként eddig a legkevésbé sem jöhetett számításba.

Amikor a fax megérkezett, jó darabig nem volt hajlandó másnak tekinteni, mint holmi kegyetlen tréfának, újabb ugratásnak. Már torkig volt velük; a médiának hála, annyi jött belőlük, hogy Andrea kénytelen volt a lakás telefonjára egy különleges programot rendelni. Ha a hívó száma nem szerepelt a saját jegyzékében, a program letiltotta a bejövő hívást, bárhonnan kezdeményezték is azt. De biztosan ezért faxoltak, erősködött Andrea. Különben hogyan tudná őt bárki elérni?

De Marly csak a fejét rázta és még inkább összehúzta magát Andrea öreg frottírpongyolája alatt. Vajon az eszméletlenül gazdag, műgyűjtő és patrónus Virek miért pont egy apró párizsi galéria valaha volt, kegyvesztett vezetőjét akarná alkalmazni?