Conroy odaállt mellé.

— Rohammunka — mondta. — Tudja, hogy megy ez… — Hangja színtelen és dallamtalan, akárha olcsó hangchipről mintázta volna. Arca széles volt és fehér, hullaszínű. Széles homlokából hátrafésülte peroxidált tincseit; mélyen alatta ültek sötét karikás szemei. Fekete pólóinget és fekete pantallót viselt. — Befelé — mondta, s elfordult. Turner követte, s meggörnyedve belépett a kabinajtón. Fehér ernyők, halvány és hibátlan fenyődeszkák, Tokió dísztelen testületi eleganciája.

Conroy alacsony, négyszögletes, palaszürke velúrhuzatú párnára ereszkedett. Turner állva maradt, kezét lazán lógatta kétoldalt. Conroy a kettejük közt álló alacsony zománcasztalkáról recézett belégzőkészüléket emelt fel.

— Kolinserkentőt?

— Nem.

Conroy az egyik orrlyukába tömte a belégzőkészüléket és szipákolt.

— Kér egy kis sushit? — Az inhalátort visszatette az asztalra. — Fogtunk egy pár vörös alligátorteknőst, kábé egy órája.

Turner csak állt a helyén, és Conroyra meredt.

— Cristopher Mitchell — kezdte Conroy. — Maas Biolabs. Ő ott a fő keresztezési szakember. Átjön a Hosakához.

— Sose hallottam róla.

— Marhaság. Mit szólna egy italhoz?

Turner megrázta a fejét.

— A szilícium már nem üzlet, Turner. Mitchell tette működőképessé a biochipeket, és Maas-ék most ráültek a főbb szabadalmakra. Ismeri az ilyet. A monoklónokhoz éppen ez a pasas kell. Ki akar jutni. Maga és én, Turner — mi fogjuk átvinni.

— Azt hiszem, én már visszavonultam, Conroy. Nagyon jól éreztem magam.

— A tokiói pszichocsoport ugyanezt mondta. Úgy értem, nem először próbál kiszállni a ringből. A nő egyébként gyakorlati pszichológus. Hosakáék fizették.

Turner combján rángani kezdett egy izom.

— Azt mondták, újra készen áll, Turner. Delhi után kissé aggódtak, ezért ellenőrizni akarták. És hozzácsaptak egy kis utókezelést is. Az ilyesmi sosem árt, nemdebár?