— Marly Kruskova vagyok — kezdte, megpróbálva ellenállni a késztetésnek, hogy előszedje a galacsinná gyűrt telefaxot, és szánalmasan kiteregesse a hideg és hibátlan márványlapra. — Herr Virekhez jöttem.

— Fraulein Kruskova — válaszolta a portásnő —, Herr Virek a mai napon nem tudott Brüsszelbe jönni.

Marly a nő tökéletes ajkaira meredt. Eltöltötte a szavak okozta fájdalom és ugyanakkor az a kéjes öröm is, amellyel a csalódást fogadni már rég megtanulta.

— Értem.

— Mindamellett Herr Virek úgy döntött, hogy egy érzékszervi közvetítőláncon keresztül mégis lefolytatja a meghallgatást. Ha volna oly szíves befáradni balról a harmadik ajtón…

A szoba csupasz volt és fehér. Falai közül kettőn bekeretezetlen kartonívek függtek. Esőtől pettyezettnek tűnő felületüket a legkülönfélébb eszközökkel lyuggathatták össze. Katatonenkunst. Konzervatív dolog. Az effajta munkára a holland kereskedelmi bankok igazgatóságaitól kiküldött bizottságok a legjobb vevők.

Marly leült egy alacsony, bőrhuzatú padra, és végre el tudta ereszteni a telefaxot. Egyedül volt, de feltételezte, hogy valamilyen módon figyelik.

— Fraulein Kruskova… — Zöld technikusi zubbonyt viselő fiatal férfi jelent meg a bejárattal szemközti ajtóban. — Ön rövidesen idejön, és belép ezen az ajtón. Kérem, hogy a kilincset lassan és szorosan markolja meg; törekedjék arra, hogy a tenyere a lehető legjobban rásimuljon. Legyen óvatos, amikor átlépi a küszöböt, mert egy minimális térbeli elbizonytalanodás előfordulhat!

A nő csak pislogott.

— Elnézést, de…

— Érzékszervi közvetítőlánc — közölte a férfi, és visszahúzódott; az ajtó becsukódott mögötte.

Marly felemelkedett ültéből, s megpróbálta formára igazítani kabátja nyirkos hajtókáját.