Ám Virek gazdagságát egészen más léptékben mérték.
Ahogy ujjai a hűvös rézgombra fonódtak, az mintha megvonaglott volna, és az érintés első másodperce alatt végigsiklott a tapintás szerkezeti és hőmérsékleti skáláján.
Aztán ismét fémmé változott: perspektivikusan kibomló és alászáguldó, zöldre mázolt, régimódi vaskorláttá alakult. Marly döbbenten kapaszkodott belé.
Néhány esőcsepp csapódott az arcába.
És az eső illata és az ázott föld szaga.
Virek illúziójának tökéletességével apró részletek zűrzavara kelt birokra; önnön emlékei egy borgőzös piknikről, még képzőművészeti főiskolás korából.
Alatta Barcelona félreismerhetetlen látképe nyújtózott; a Sagrada Familia Templomának bizarr toronycsúcsai körül füstfátyol lebegett. Szédülés fogta el; másik kezével is megmarkolta a korlátot. Felismerte a helyet: a Güell Parkban volt; Antonio Gaudi csiricsáré meseországának a városközpont mögötti kopár lejtőjén. Balra egy tarka kerámiatakaróból való óriásgyíkot látott, mintha csúszás közben, félúton dermedt volna meg a durva kőrámpán. Szökőkút-vigyora hervatag virágok ágyására köpte a vizet.
— Magácska kissé elbizonytalanodott. Bocsásson meg, kérem!
Joseph Virek odalenn üldögélt, a park egyik kacskaringós padján; széles vállait felhúzta a puha felöltő alatt.
Vonásait Marly egész életében, ködösen bár, de ismerősnek találta. Valamilyen oknál fogva egy fotó jutott az eszébe, amely Vireket együtt ábrázolta az angol királlyal. A férfi rámosolygott. Csodás arcélű, óriási fejét sötétszürke kefehaj koronázta. Orrlyukai kitágultak, akárha a művészet és a kereskedelem láthatatlan szelét szimatolnák. Orrán ott ült a világszerte ismert, keret nélküli, kerek szemüveg; mögötte furcsamód lágyan fénylettek hatalmas, halványkék szemei.