Ám Marly már belemerült a doboz által felidézett képtelen távolságokba, veszteségbe és sóvárgásba. A doboz sötét volt, előkelő és valahogy gyermekded. Hét tárgyat tartalmazott.

A láthatólag repülésre termett, hosszú, vékony, rovátkolt csont nyilván valamilyen nagy madár szárnyából származott. Mellette három régimódi nyomtatott áramköri lap, felületükön aranyló labirintusokkal. Egy sima és fehér, agyagból égetett gömb. Egy kortól megfeketült csipkefoszlány. És végül valami, amit a nő ujjnyi szürkésfehér emberi csuklócsont-darabnak nézett; felületébe finoman illeszkedett egy apró szerkezet szilíciumtengelye. A készülék valaha egybesimulhatott a bőrfelszínnel, de a burkolata megpörkölődött és elfeketedett.

A doboz univerzum volt, az emberi tapasztalat határán megdermedt költemény.

— Gracias, Paco…

A doboz a fiúval együtt eltűnt.

Marly elképedt.

— Ó, bocsásson meg! — göcögött Virek. — Elfeledkeztem róla, hogy ezek az átmenetek túl váratlanok a maga számára. Nos, mindazonáltal ideje megtárgyalnunk a maga megbízását…

— Herr Virek — vágott közbe a nő —, mi ez a „Paco”?

— Egy alprogram.

— Értem.

— Arra szerződtettem magát, hogy megtalálja a doboz alkotóját.

— De, Herr Virek, az ön erőforrásaival…

— Amelyek közé most már maga is odatartozik, gyermekem. Vagy talán nem óhajtja, hogy alkalmazzam? Amikor ennek a hamis Cornellel bepalizott Gnassnak az esete a tudomásomra jutott, úgy láttam, maga még hasznos lehet az ügyben… — Vállat vont. — Higgye el, van némi tehetségem a kívánt eredmények eléréséhez.

— Ó, hát persze, Herr Virek! És természetesen dolgozni akarok önnek!

— Nagyon derék. Havi fizetése lesz, és bizonyos hitelcsatornákhoz is hozzáférhet. Ámbár, ha teszem azt, egy jókora ingatlant kellene megvásárolnia…