— Igen. Tudom, hogy a szeretője győzte meg arról, hogy maga rábukkant egy elveszett eredeti Cornellre…

Marly lehunyta a szemét.

— Holott a hamisítást ő rendelte meg; két iparművész-tanulót bérelt fel, meg egy hírneves történészt, aki épp holmi személyes nehézségekkel küszködött. Azzal a pénzzel fizette ki őket, amit a maga galériájából már korábban kipumpált; ahogy azt maga kétségkívül tudta is. Úgy látom, könnyezik…

Marly bólintott. Csuklóján egy hűvös mutatóujjat érzett.

— Gnasst lefizettem. És a rendőrséget is, hogy leszálljanak az ügyről. Az újságokat nem volt érdemes; elég ritkán érnek annyit. És a felemás hírnév, amelyre szert tett, ezúttal talán az előnyére válhat…

— Herr Virek, én…

— Egy pillanat, kérem. Paco! Jöjj ide, gyermekem!

Marly felnyitotta a szemét és egy hatévesforma, csinosan kiöltöztetett gyereket pillantott meg. Sötét zakó és térdnadrág volt rajta, lábán halvány színű harisnya és felülgombolt magasszárú lakkcipő. Barna haja lágy hullámban omlott a homlokába. A kezében valami dobozszerű dolgot szorongatott.

— Gaudi 1900-ban kezdett hozzá a parkhoz — mondta Virek. — Paco korabeli ruhát visel. Gyere közelebb, gyermekem, s tárd elénk csodás dobozodat!

— Senor — selypítette Paco, és meghajolt, majd előrelépett, hogy megmutassa, mit tart a kezében.

Marly bámulva nézte. Sima fadoboz volt, üveg előlappal.

S benne tárgyakkal…

— Cornell — szólalt meg, feledve könnyeit. — Cornell? — fordult kérdőn Virek felé.

— Természetesen nem. Az a tárgy abba a csontdarabba illesztve egy Braun biomonitor. Ez élő művész alkotása.

— Van még? Van több doboz is?

— Én hetet találtam meg, jó három év alatt. Tudja, a Virek Gyűjtemény afféle fekete lyuk. Természetellenes gazdagságom ellenállhatatlanul vonzódik az emberi szellem legritkább alkotásaihoz. Öngerjesztő folyamat ez, és rendes körülmények közt nemigen érdekel…