Immár semmitől sem riad vissza…

A két fő tükör csaknem, ám nem teljesen egymással szembe lett fölállítva, hogy Lilith átnézhessen a válla fölött és láthassa képmásait a tükörben végigkanyarogni a világegyetemen.

Érezte, ahogy önmaga önmagába árad, megsokszorozva magát a végtelen visszatükröződések által.

Amikor Lilith fölsóhajtott és kilépett a tükrök közti Helyről, a hatás megdöbbentő volt. Lilith-képmások lógtak mögötte a levegőben egy pillanatig, mint háromdimenziós árnyékok, mielőtt elenyésztek.

Szóval… Desiderata haldoklik. Minden lében kanál vén szatyor. Megérdemli a halált. Sose fogta föl, miféle hatalma van. Egyike volt azoknak, akik félnek jót tenni, nehogy rosszat cselekedjenek, akik az egészet olyan komolyan veszik, hogy szorulást okoznak maguknak erkölcsi szorongásaikkal, mielőtt egyetlen-egy hangya kívánságát teljesítenék.

Lilith lenézett, át a város fölött. Hát, most már nincsenek akadályok. Az az ostoba vuduhívő nőszemély a mocsárban csupán szórakozásra jó, nincs benne megértés.

Semmi sem áll az útjában annak, amit Lilith minden másnál jobban szeret.

Egy boldog befejezésnek.

Fönn a hegyen, a boszorkányszombat kissé elcsöndesedett.

A képzőművészeknek és az íróknak mindig is elég túlfűtött elképzelése volt arról, hogy mi történik a boszorkányszombatokon. Ez abból ered, hogy túl sok időt töltenek függönnyel elsötétített, apró szobákban ahelyett, hogy kimennének az egészséges, friss levegőre.

Példának okáért ott a meztelen táncolás körbe-körbe. Az átlagos mérsékelt éghajlaton nagyon kevés olyan éjszaka akad, amikor bárki ruha nélkül táncolna éjfélkor, még ha teljesen el is tekintünk a kövektől, tüskéktől és váratlan sündisznóktól.

Aztán ott az az ügy a kecskefejű istenekkel. A legtöbb boszorka nem hisz az istenekben. Persze, azt tudják, hogy az istenek léteznek. Néha még dolguk is adódik velük. De nem hisznek bennük. Ahhoz túl jól ismerik őket. Az olyan lenne, mintha a postásban hinnél.