Például a meséket.

Mert a mesék fontosak.

Az emberek azt hiszik, hogy ők alakítják a meséket. Az igazat megvallva, pont fordítva történik.

A mesék szereplőiktől függetlenül léteznek. Ha ezzel tisztában vagy, a tudás hatalom.

A mesék, a formába öntött téridő nagy, csapkodó pántlikái, univerzumszerte virágoznak és széttekerednek az idők kezdete óta. És fejlődnek is. A leggyöngébbek elpusztulnak, a legerősebbek fennmaradnak és minden újrameséléskor továbbterebélyesednek… mesék, átkacskaringózva és belengve a sötétséget.

És puszta létük alig kivehető, ám szűnni nem akaró mintával szövi át a káoszt, ami a történelem. A mesék sablonokat vésnek be, elég mélyeket ahhoz, hogy az emberek kövessék őket, ugyanúgy, ahogy a víz bizonyos útvonalakat követ lefelé egy hegyoldalon. És minden alkalommal, amikor új szereplők járnak a mese ösvényén, a megszokás továbbmélyül.

Ezt nevezzük a narratív kauzalitás elméletének és azt jelenti, hogy egy mese, ha egyszer elkezdődött, formát ölt. Átvesz minden rezgést annak a történetnek összes addigi földolgozásából.

Ezért ismétli folyton önmagát a történelem.

Így aztán ezer hős lopta el a tüzet az istenektől. Ezer farkas falta föl a nagymamát, ezer királykisasszonyt csókoltak meg. Milliónyi tudatlan szereplő haladt, tudtán kívül, végig a mese útjain.

Immáron lehetetlen bármely király harmadik s egyben legkisebb fia számára, ha nekivág egy feladatnak, amely addigra már bátyjai életébe került, hogy ne járjon sikerrel.

A meséket nem érdekli, ki vesz részt bennük. Csupán az számít, hogy a mese elmondódjon, hogy a történet megismétlődjön. Vagy ha jobban tetszik, gondolj rájuk ekképpen: a mese élősködő életforma, s elferdíti az életeket csakis magának a történetnek szolgálatában.