Ám Lilith biztos akart lenni. Nem azzal jutott el oda, ahol ma áll, hogy bizonytalanságban maradt bármi felől is.

Lancre-szerte, a pocsolyákban és ablakokban Lilith arca megjelent egy szemvillanásra, majd továbbsietett.

És most hajnal hasadt Lancréban is. Őszi köd kavargott át az erdőn.

Mállotviksz Néne belökte a kunyhó ajtaját. Az nem volt bezárva. Az egyetlen látogató, akire Desiderata számított, nem az a fajta volt, akinek útját állják a zárak.

— Oda hátulra temettette el magát — szólalt meg egy hang Néne háta mögött. Ogg Ángyié.

Néne fontolóra vette következő lépését. Rámutatni, hogy Ángyi szándékosan korábban jött, hogy egymaga kutathassa át a kunyhót, Néne saját jelenlétével kapcsolatos kérdéseket vetett volna föl. Kétségkívül meg tudná válaszolni ezeket, ha elég időt kap rá. Mindent összevéve, alkalmasint az a legjobb, ha végzik a dolguk.

— Á! — mondta biccentve. — Mindig nagyon rendszerető volt szokásaiban, az volt Desiderata.

— Hát, a munkája miatt — felelte Ogg Ángyi, miközben eltolakodott mellette és töprengőn szemügyre vette a szoba tartalmát. — Képesnek kell lenned a dolgok nyomon követésére az övéhez hasonló munkakörökben. Az áldóját, ez aztán a piszok nagy macska!

— Oroszlán — világosította föl Mállotviksz Néne, fölpillantva a kandalló fölötti kitömött fejre.

— Akármi volt is, pokoli sebességgel kellett a falba ütközzék! — jelentette ki Ogg Ángyi.

— Valaki megölte — jegyezte meg Mállotviksz Néne s közben a szobát tanulmányozta.

— Még szép! — válaszolta Ángyi. — Ha láttam volna, hogy valami ehhez hasonló eszi át magát a falon, magam is jól odasóztam volna rá a piszkavassal.

Magától értetődően nem létezik olyasmi, hogy tipikus boszorkánykunyhó, de ha létezik olyasmi, hogy nem tipikus boszorkánykunyhó, akkor egész biztos, hogy ez volt az.