A különféle üveges tekintetű állatfejeken kívül könyvespolcok és vízfestmények borították a falakat. Az esernyőtartóban egy lándzsa meredezett. A jóval megszokottabb mázas cserép és fajansz helyett a tálalón kecses kék porcelán és külföldies kinézetű rézfazekak álltak. Sehol nem akadt szárított gyógynövény az egész szobában, ám volt helyette számos könyv, melyek többségét Desiderata apróbetűs, takaros kézírása töltötte meg. Egy teljes asztalt leptek el olyasmik, amik valószínűleg a térképek voltak, aprólékos gonddal megrajzolva.

Mállotviksz Néne nem szerette a térképeket. Ösztönösen érezte, hogy azok fedezet nélkül árusítják ki a tájat.

— Ordít, hogy Desiderata megfordult egy-két helyen — jegyezte meg Ogg Ángyi fölvéve egy elefántcsont legyezőt s nekiállva kacéran kokettálni.

— Hát, könnyű volt neki — felelte Néne, kihúzva néhány fiókot. Végigfuttatta az ujjait a kandallópárkány tetején, majd kritikusan pillantott rájuk.

— Igazán szakíthatott volna időt arra, hogy végigfusson egy porolóval a szobán — vetette föl bizonytalanul. — Én ugyan meg nem halnék úgy, hogy ilyen állapotban maradjon utánam a lakás.

— Vajon hol hagyta… tudod… azt? — firtatta Ángyi, kinyitva a nagy állóóra ajtaját s bekukucskálva.

— Szégyelld magad, Gytha Ogg! — förmedt rá Néne. — Nem azért vagyunk itt, hogy azt keressük.

— Persze, hogy nem. Csak eltűnődtem… — Ogg Ángyi megpróbált lopva lábujjhegyre állni, hogy meglássa a tálaló tetejét is.

— Gytha! Szégyen-gyalázat! Eridj és csinálj nekünk egy kanna teát!

— Ó, rendben.

Ogg Ángyi magában motyogva eltűnt a mosogatókonyhában. Néhány pillanattal később fölhangzott a szivattyúkar nyikorgása.

Mállotviksz Néne odasurrant egy székhez és sietve végigkutatta a párna alatt.

A másik helyiségből csörömpölés hallatszott. Fürgén fölegyenesedett.